„A trauma a lélek földrengése” – írja Orvos-Tóth Noémi a bestseller listák elején álló Örökölt sors című könyvében, gyönyörűen szemléltető esetekkel illusztrálva nemcsak egyéni nehézségeink lélektanát, de azt is, hogy ezeknek milyen tovagyűrűző hatása lehet gyermekeinkre, és akár még az ő gyermekeikre is.
Amikor fenyegetés ér minket, akkor a szervezetünk eredményes megküzdéséért felelős szimpatikus idegrendszerünk lép aktivációba. Ez az ősi reakciónk a kihívással való eredményes szembenézésre készít fel, vagy úgy, hogy „ütünk”, vagyis szembenézünk a veszéllyel, vagy pedig azzal, hogy „futunk”, vagyis valamilyen módon elhagyjuk az adott helyzetet, elmenekülünk onnan. Ilyenkor szervezetünk minden egyes porcikája olyan irányba mobilizálódik, hogy ezt megtehessük: felgyorsul a szívritmusunk, fokozódik a véráramlás az agyban, izmokban és létfontosságú szervekben, éberebbé válunk. Van azonban, amikor ezek közül egyiket sem tudjuk megtenni, egyszerűen ledermedünk – a traumák esetén ez a lefagyás, mint egy földrengés jelzi addigi megoldásaink kudarcát, a biztonságos talaj elvesztését, ahol széthullik minden, amibe addig kapaszkodtunk.
„A trauma ökölszabálya: attól, hogy valaminek vége van, még nem múlt el.”
(Orvos-Tóth Noémi)
Tehát ez a bizonytalanság és fokozott stresszreakció továbbra is életben marad bennünk, attól függetlenül, hogy mondjuk véget ért egy háború, abúzus, vagy egy bántalmazó kapcsolat. Egyéni szinten ezt poszttraumás stressz szindrómának (PTSD) nevezzük, mely során a traumatikus élmény teljesen véletlenszerű módon emlékbetöréseket okoz, vagyis hirtelen eszünkbe jutnak képek a fájdalmas tapasztalathoz kötődően. Mindezt látszólag irreleváns ingerek is ki tudják váltani: Noémi könyvében például egy vietnámi katona példáját hozza, aki családjával a vidámparkba látogatva az egyik játékot fel-le mozogni látva teljesen elfehéredik, és öngyilkossággal kapcsolatos gondolatai támadnak. Mindez a férfinek a háború alatti helikopteres támadásokat juttatja eszébe, majd ezen inger az agyban olyan szoros összeköttetésben van az intenzív negatív érzelmekkel, hogy ebben a teljesen különböző szituációban is újra előhívja azokat.
Ezen traumák azonban nemcsak az egyén szintjén lehetnek ekkora hatással, akár évekkel vagy évtizedekkel a konkrét élmény után is, de a pszichológusok közel fél évszázada tanulmányozzák azt, hogyan is öröklődnek tovább. A holokausztot elszenvedők leszármazottai például rengetegszer számolnak be olyan, elképesztő részletességű és valószerű rémálmokról, melyben üldözik őket, kínozzák őket, vagy bujkálniuk kell, akár a gettók helyszínei is megjelennek. Ezek az élmények anélkül is képesek nyomasztani a személyeket, hogy tudatosan információval rendelkezzenek arról, mi is történt pontosan a családjukban, így rengetegszer olyan helyen keresve a megoldást a megmagyarázhatatlan fájdalmakra, mely teljesen tévút, és könnyedén reménytelenségbe kergetheti az elszenvedőt. Ilyenkor bénító szorongás és depresszió léphet fel, amely látszólag „ok nélkül” lehetetleníti el a társas vagy munkahelyi funkcionálást, vagy csökkenti azt.
Epigenetikának a gének olyan öröklődési formáinak vizsgálatát jelenti, mely nem jár együtt a DNS szekvencia megváltozásával. Ezek a génexpressziót érintő változások a környezeti stressz vagy komoly érzelmi traumák hatására következhetnek be, és például a kromoszómák metilációjára lehetnek hatással, mintegy kódolva az elszenvedett sebet, és további generációkat is „emlékeztetve” erre. A holokauszt túlélők gyermekei például gyakran teljes mértékben képesek felidézni szüleik szenvedését, az éhezést, a fagyos végtagokat, az elégetett testek szagát, vagy az ijesztő hangokat, amiket hallottak.
De ezek a transzgenerációs lenyomatok más élmények hatására is ott lehetnek bennünk. Kutatások bizonyítják például a súlyos éhezés hatását a további generációk élettartamának rövidülésében, vagy a szeptember 11-ei terrortámadás közelében tartózkodó anyák gyermekeiben megtalálható fokozott stresszágenseket, de a túl gyakori magára hagyottság, szeparációs élmény is hatással lehet a következő generációk stresszkezelésére, szorongására is.
Bármitől is szenvedjünk, bármi nehezítse meg az életünket, érdemes lehet végiggondolni a családi történeteket, vonatkozásokat ehhez kapcsolódóan. Emlékszem arra, hogy kisiskolás koromban volt egy álmom: valakibe nagyon szerelmes voltam, de elveszítettem őt. Reggel elképesztő szívfájdalommal ébredtem, és a nyomott hangulat napokig megmaradt, én pedig csodálkozva gondolkodtam, hiszen nemhogy szerelmi ügyem nem volt még ilyen fiatalon, de még képzeletben sem vágytam erre akkor. Ez a furcsa üresség aztán sokszor visszaköszönt, sok-sok év önismeret után azonban már jobban látom a miérteket. Például azt, hogy nagymamám fiatalon és tragikus hirtelenséggel veszítette el nagypapámat, élete egyetlen szerelmét, aminek fájdalma nemcsak rajta, de édesanyám megélésén keresztül is hatással lehetett rám, hiszen neki akkor, még gyerekként kellett búcsút mondania a támaszt adó édesapjának. Ezt az élményt összefüggésbe hoztam azzal is, hogy miért éreztem sokszor olyan sürgető érzést a kapcsolatbéli konfliktusok megoldására, mintha nem lenne holnap, hogy miért jön olykor minden külső erőforrásom ellenére is az a mély érzés, hogy „nincs kire támaszkodnom, egyedül vagyok”. Az idegrendszerünk ilyenkor újraéli az ehhez kötődő traumát, és hihetetlen erő rejlik abban, ha ezt megtanuljuk felismerni, és megnyugtatni magunkat.
Egy másik családi traumát azokkal a negatív automatikus gondolataimmal hoztam összefüggésbe, hogy „sehova sem illek, nem kellek, menekülnöm kell”. Amikor egy kapcsolódásban valamilyen kellemetlenség ért, például gyakran reagáltam úgy, hogy azonnal ki akartam vonni magam fizikailag is adott közegből, ami mint kiderült egy otthoni beszélgetés során, nem egyedi magatartás közöttünk. Amikor édesapámat megkérdeztem arról, hogy vajon miért lehet ez, volt esetleg valaki a felmenők közt, aki így érezhette magát, akinek el kellett mennie valahonnan azonnal, akkor több megrázó és érdekes történetet is megosztott velem. Apai nagymamám családjáról szól, akik Felvidéken éltek, és ükapám a Trianonkor fel kellett volna, hogy esküdjön a szlovák kormányra iskolaigazgatóként. Ő makacsan kitartott magyarsága mellett, és azt mondta, ezt sosem fogja megtenni, amivel megpecsételődött a család sorsa, el kellett jönniük Magyarországra. Itt, hosszú idő vagonokban lakás után nem az elképzelt fogadtatással várták őket, hanem egyszerűen megkérdezték tőlük, hogy minek jöttek ide, válság van, nincs itt helyük.
Másik nagypapám szintén a háború okozta sérüléseket vitte tovább magával, ő a II. világháborúban menekült vissza az orosz frontról egy elvesztett csata után. Bár megérkezésükkör csak 20 kilométerre voltak onnan, ahol családja hazavárta őt, a háborús körülmények miatt civil ruhába öltözve kellett bujkálni és menekülni az orosz katonák elől, szemtanúként minden akkori borzalomra, és végül hiába volt ennyire közel, hónapokba telt, mire újra otthon lehetett. Apai nagymamám szintén megélte a bujdokolás borzalmait, olykor galambdúcban rejtőzködtek el a katonák elől, vagy korommal kenték be magukat, hogy elkerüljék a megerőszakolást.
Mindezen történeteket tudva elsőre érthetetlen és abszolút kontraproduktív reakcióim teljesen más színezetet nyertek: egykor még volt értelme annak a viselkedésnek, amit én most újra és újra csinálok, és amiről már Freud is beszélt ismétlési kényszerként. Ilyenkor a családi traumákat a generációk valamilyen formában újraismétlik, jelezve azt, hogy az élmény ott beragadt, tudatalatt felszabadulást, más kimenetelt remélve.
Bár sok évtized és évszázad nehéz élményeit hordozzuk magunkkal, őseink történetének és fájdalmainak megértése és elismerése felszabadíthat minket, és lehetőséget adhat arra, hogy mi másképp csináljuk, hogy velünk véget érjen az adott szorongás vagy félelem sora. A legújabb kutatások alapján a terápia például az említett változásokra is képes visszahatni, és módosulásokat okozni genetikai szinteken. Így pedig transzgenerációs tudatosságunk transzgenerációs felelősséggé is érik, hiszen saját életünkön túl leendő leszármazottaink jóllétére is hatásunk van.
A képek forrása: Pexels
Hivatkozások
Jawaid, A., Roszkowski, M., & Mansuy, I. M. (2018). Transgenerational epigenetics of traumatic stress. Progress in molecular biology and translational science, 158, 273-298.
Kellermann, N. P. (2013). Epigenetic transmission of holocaust trauma: can nightmares be inherited. The Israel Journal of Psychiatry and Related Sciences, 50(1), 33-39.
Orvos-Tóth Noémi (2018). Örökölt sors – Családi sebek és a gyógyulás útjai. Budapest. Kulcslyuk Kiadó Kft.
Schiele, M. A., Gottschalk, M. G., & Domschke, K. (2020). The applied implications of epigenetics in anxiety, affective and stress-related disorders-A review and synthesis on psychosocial stress, psychotherapy and prevention. Clinical psychology review, 77, 101830