Annyiszor dobálózunk az önbizalom szóval tévesen, hogy fejünkben könnyedén összekapcsolódhatott a magamutogatással, énközpontúsággal, nemtörődömséggel vagy feljogosítottsággal. Könyveket olvasunk és írunk (!) róla, de amikor valódi megmérettetés van, az addig összegyűjtött sztoikus nyugalom egy pillanat alatt szertefoszlik, és összességében a társadalom nagyrésze vagy az előbb említett jelzőket húzza magára ezen a néven, vagy szinte teljesen céltalanul és erőtlenül kallódik. De akkor mi is az önbizalom, és milyen tévutakra vagyunk hajlamosak térni?
Az önbizalom képlete: önelfogadás/önszeretet + kompetencia-érzés
Az önszeretet szintén egy végtelenszer félreértett fogalom, melyről könnyebben jut eszünkbe az önmagára meredő Narkisszosz (vagy Kanye West), mintsem egy egészséges és építő viszonyulás magunk felé. A pszichológiai konzultációk során gyakran merül fel a kliensben, amikor ismerkedünk ezzel a hozzáállással: „de ha magammal foglalkozok, akkor én is csak egy önző leszek a sok közül, pedig pont ettől szenvedek ennyire!”. Ilyenkor azt felejtjük el, hogy egyrészt üres pohárból nem lehet meríteni, vagyis még ha az emberiség megmentése is a célunk, akkor is akkor leszünk hosszú távon a leghatékonyabbak, ha mindenekelőtt gondoskodunk saját magunkról.
Másrészt pedig rengeteg szükségletünket már képesek lennénk magunk is kielégíteni, megtanulhatunk törődni magunkkal sok-sok úton, ahelyett, hogy ezt minden pillanatban mástól várnánk, mindezzel pedig kapcsolatainkról is rengeteg terhet vehetünk le, és alakíthatjuk őket más minőségűvé. Az önmagunk priorizálása mellett még egy érv, hogy azt elvárni, hogy valaki első helyre tegyen minket egy rajtunk kívülálló tényező, amíg mi bármelyik pillanatban választhatjuk ezt. Ez nem jelent beszűkülést saját magunkra, de jelenti azt, hogy megengedjük, hogy ünnepeljük és büszkék legyünk apró sikereinkre, erőfeszítéseinkre, hogy sorozatosan reflektáljunk vágyaink és érzéseink világára, és merjük újraszervezni a világunkat ezek mentén, ha levontuk a megfelelő tanulságokat.
Így kerül be a képletbe a másik kulcsfogalom, az önelfogadás, melyet a szakirodalom önegyüttérzésnek nevez. Ez azt a viszonyulást jelöli, mely segítségével önmagunkra az addigi kritikusan ostorozó hang helyett elkezdünk a legjobb barátunkként tekinteni, és még a legrázósabb helyzetekben is képesek vagyunk magunknak azt mondani: „Erre most nem vagyok büszke, vagy nem így szerettem volna. De most ez van, és ez oké így.” Ez nem jelenti azt, hogy nem igyekszünk legközelebb másképp csinálni, vagy hogy következmények nélkül cselekszünk, csupán azt, hogy a valóság fájdalmát választjuk, és nem még e mellé azt a szenvedést, amelyet már saját magunk kreálunk hozzá. Legközelebb, amikor olyan helyzetbe kerülünk, ahol előkerül ez a belső hangunk, érdemes magunktól megkérdezni: „Ezt mondanám valakinek, akit nagyon szeretek ebben a helyzetben, amit most mondogatok magamnak? Hogyan beszélhetnék magamhoz is szeretetteljesen?”.
A kompetencia-érzés pedig egy olyan faktor, amely szintén egészen apró korunktól fontos számunkra. Szeretnénk megélni azt, hogy hatékonyan tudunk cselekedni, jelen lenni a világban, hogy képesek vagyunk dolgokra. Mindezt a túlzott szorongás, vagy extrém módon óvó vagy elkényeztető szülői attitűd ellehetetlenítheti, ahogy az érzelmi bántalmazás egyik legjellemzőbb módja is az, amikor lassacskán elhitetem a másikkal, hogy valójában ő semmit sem képes jól megcsinálni, hogy még a tányéron is marad egy folt amikor mosogat, vagy nem így kellett volna felöltöznie. A kritikus hang hosszú távon könnyen bekúszik a valóságunkba és önmagunkról alkotott képbe, és kezdi szétcincálni addigi önbizalmunk, akkor is, ha előtte egészen rendben voltunk.
Éppen ezért fontos hangsúlyozni, hogy az önbizalom elsősorban nem a fotelben ülve, beszélgetéssel épül!
Persze nagy hatása lehet az önismereti folyamatnak, a tudatosításnak, megnyílásnak és pozitív tükrözésnek egy segítői kapcsolatban, de mindez eltörpül, ha mellette a terápiás ülések mellett egy mérgező környezetben vagyunk, vagy ki sem próbáljuk magunkat a kihívást jelentő helyzetekben. Az agyunk rengeteg mindenről sugallja azt nekünk amíg ismeretlen, hogy veszélyes is, így könnyedén menekülhetünk az elkerülésbe. Azonban az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy ezt enyhítsük, az, ha egyszerűen, akár lépcsőről lépcsőre belehelyezzük magunkat a szorongást kiváltó helyzetekbe. Ilyen lehet egy előadás tartása, valamilyen új készség gyakorlása, vagy például az, hogy repülőre szálljunk.
Ahogy nem lehet bármilyen intenzív önfejlesztéssel egy romboló környezetet sem egyensúlyozni, mert nem fogok virágozni, ha minden nap bekapkodok egy kis mérget, ha nincs oxigén ott, ahol élek. Azt mondani, hogy nem számítanak a napi szokásaid, azok az emberek, vagy tevékenységek, amikkel az időnket töltjük azt jelenti, hogy megfeledkezünk arról: nem valami kőbe vésett entitás vagyunk, hanem folyamatosan formáljuk magunkat, és dönthetünk arról, mely részeink felszínre jutását támogatjuk inkább.