„Ha elmész pszichológushoz, azt fogja mondani, hogy minden a szüleid hibája” – hangzik a klisé, ami a legtöbb közhelyhez hasonlóan félig azért igaz: valójában egy terapeuta nem hibáztat senkit, de az önismereti munka során számos olyan felismerésre van szükség, mely segítségével gyermekéveink tapasztalatait újraértékelhetjük. Hiszen a fogantatás pillanatától kezdve, sőt, az epigenetika segítségével még azt megelőzően, családunk előző generációinak átélt traumái és berögződései is hatással lehetnek arra, hogyan töltjük mindennapjainkat, milyen módon éljük meg párkapcsolatainkat, vagy mi miatt szorongunk. Így nagyon sokszor, amikor valaki elindul az önmaga felé vezető úton, nem csupán a saját, de szülei, nagyszülei problémáival is meg kell birkóznia, mindez azonban hatalmas erőt is rejt, hiszen sok-sok évtized után ő lehet az első, aki megtöri ezt az ördögi kört, és végre nem adja tovább a szenvedést okozó mintákat.
Összegyűjtöttem néhány ilyen felismerést, melyet gyakran tapasztalok az ülések során, és érzelmi elmélyítésük felszabadító aha-élményként szolgálhat.
1, Lehetek dühös a szüleimre valami miatt, miközben szeretem és értékelem őket
Nagyon sokszor, amikor elkezdünk beszélgetni a szülőkkel való konfliktusokról, az ő gyengeségeikről, a személy azonnal cenzúrázza magát: „ő jó anya/apa, nem akarok gonosz lenni”. Azt az elhárító mechanizmust, mely során úgy védekezem a belső feszültségekkel szemben, hogy a másik jó és rossz részét teljesen szétválasztom, hasításnak nevezik. A hasításban egyszerre képtelenek vagyunk a másikat mindenféle tulajdonsággal rendelkező komplex egyénnek látni – mintha mindig csak egyetlen színe lenne.
Ez a mechanizmus gyermekkorban teljesen természetes, később azonban problémákhoz vezethet a használata, és talán az a társadalmi nézet sem segíti a sokszínű látásmódot, hogy azt gondoljuk, szüleink tisztelete azt jelenti, hogy nem mondunk róluk rosszat. Még a pszichológusunknak sem, kettesben. Pedig a valóság az, hogy a szüleink, és életünk más fontos szereplői sem ideálok vagy egyértelműen rosszak, és hogy rengetegszer van az, hogy egyszerre több mindent, akár ambivalens érzéseket érzünk,. Az, hogy bizonyos helyzetekkel szemben dühös vagyok pedig egy teljesen természetes reakció, ami nem arról árulkodik, hogy a szülő nem lett volna elég jó, csupán az adott helyzetben így éreztük magunkat.
2, Nem vagyok, és nem is voltam felelős soha a szüleim/családtagjaim életéért és érzéseiért
Érzelmileg instabil szülők, kiszámíthatatlan élethelyzetek, vagy egyszerűen nem elegendő (minőségi) figyelem. Ezen faktorok számos gyermeket kergetnek örök megfelelési hajszába, és amíg kicsik vagyunk, a világról alkotott perspektívánk természetesen egocentrikus mivolta miatt (vagyis hogy úgy gondoljuk, a dolgok miattunk történnek) úgy érezhetjük, hogy szüleink boldogságáért, a család működéséért (például egy válásért) is mi vagyunk felelősek. Mindez egy nagyon furcsa összemosás, mely valójában egy lehetetlen küldetés: az így felnövekedő személyek gyakran elhanyagolják saját igényeiket, lesznek depressziósak, vagy találják magukat nem kielégítő kapcsolatokban. Gyakori, hogy megpróbálják megmenteni a másikat, így olyan felelősséget magukra vállalva, mely sosem volt az övéjük.
Minden gyermek megérdemli azt, hogy figyeljenek a szükségleteire, vágyaira, és feltétel nélkül szeressék őt.
Az önmagunkkal való munka egyik kulcspillanata pedig az, amikor rájövünk arra, hogy nem azért nem szerettek jobban, mert velünk bármi gond lett volna, vagy elrontottunk volna valamit. Ezzel a felismeréssel hirtelen gyász is jár, hiszen, ha elengedem az ahhoz való ragaszkodásom, hogy „ha csak így tettem volna…”, akkor szembesülök azzal, hogy tényleg nem kaptam olyan törődést, esetleg olyan szülőket, akiket szerettem volna, és ez rendkívül fájdalmas. Viszont a gyásszal jön a szabadság is: mert közben a múlt elfogadásával arról a rögeszmémről is lemondtam, hogy én nem voltam elég.
3, Olyan partnert választasz, aki úgy „gyötör téged”, mint anno édesanyád
Általában azt gondoljuk, a nők az apjuk mintájára választanak férfit, és fordítva. Bár az ellenkező nemnek valóban jelentős a szerepe a róluk alkotott elképzeléseinkben, a párválasztásban és kapcsolati dinamikában mégis mindkét nemnél ugyanannak a személynek van hatalmas jelentősége: az édesanyának. Ennek oka, hogy elsődleges kötődési személyként nagyrészt róla mintázzuk az ehhez köthető belső munkamodellünket, így nagyon gyakran találjuk magunkat olyan kapcsolatban, ahol az, ahogyan például hiányt szenvedünk a másik mellett kísértetiesen idézi azt, ahogy anno ezt édesanyánkkal megéltük. Például, ha nem lehetett rá számítani, ha figyelmen kívül hagyta az érzéseinket, vagy ha tehetetlen, passzív figurának éltük meg őt, akkor nagy eséllyel kerítünk olyan partnert, vagy olyan helyzeteket, melyben ezt újra és újra megéljük.
Az ideális párválasztás és kapcsolataink sikeressége érdekében így sem a menekülő, sem a megerősítő stratégia nem ajánlott: mindaddig, amíg pótanyukát/pótapukát keresünk, esetleg „bárkit, csak ne olyan legyen, mint ők voltak” valójában ugyanabban a szűk kis ketrecben szaladgálunk saját démonaink elől. Ebben a témakörben a felismerés ott kezdődik, hogy átdolgozom a szüleimmel való kapcsolatom minden részét, és az idealizálás vagy megvetés helyett visszateszem őket az egyetlen valóban rájuk illő pozícióba: oda, hogy ők is csak emberek.
A képek forrása: Pexels, PixaBay