Ítélkezni könnyű, megérteni nehéz- a traumás kötődés gyakorlatban

Ha a narcisztikus személyiségzavarról, vagy egy ilyen személlyel való bármilyen kötődésről (hiszen lehet szülő, párkapcsolat, egyéb rokon, barát, akármi) beszélünk, mindig az iszonyatos végkifejletet emeljük ki. A túlélők, vagy áldozatok (attól függ, a feldolgozás melyik szakaszában járunk) egyöntetűen azt hangsúlyozzák, milyen borzasztó az egész és igyekeznek reményt, erőt adni, hogy van kiút. Valóban van, és semmi kétség, hogy ki kell lépni ezekből az élethelyzetekből, csakhogy ez nem olyan könnyű ám. És hogy miért nem? Mert kötődünk hozzájuk és ezt a környezetünknek sem szabad elfelejteni.

A kívülállók gyakran nem értik, hogyan és miért hagyjuk, hogy ez megtörténjen velünk.

Gyengének, butának bélyegeznek, ahogy az előző cikkem kommentáradatában is szépen látszik. Az emberek szeretik a túlélők, vagy az éppen még szenvedők fölé helyezni magukat a híres „velem sosem történne meg, mert én…” gondolatvezetéssel, ami a bántalmazó kapcsolatban lévőket még mélyebbre taszítja. Erősíti a bűntudatukat és az értéktelenség , valamint stabilizálja, a “baj van velem, megérdemlem” érzést is.

Erre persze azt mondod, te csak a szemébe mondod az igazságot, közben meg valójában az amúgy is földön fekvőbe rúgsz egy hatalmasat, aminek egyetlen gyakorlati haszna, hogy te lubickolhatsz az édes érzésben, hogy több vagy valakinél. Lehet. Lehet, hogy veled nem történne meg. Lehet, hogy szerencsés vagy, de az is lehet, hogy benned más sérülés van. Erre mondjuk az empátia teljes hiányából következtetek, ami minimum önértékelési zavar-gyanús jel.  Általában ugyanis azt a gyengeséget nem tudjuk elfogadni másokban, amit magunknak nem tudunk megbocsátani és akkor érezünk késztetést mások bírálására, amikor nem stabil az önértékelésünk.  Egyébként ésszerűen mi más miatt hasonlítanád magad vadidegenekhez? Hmmm, elkalandoztam.

Szóval beszéljünk egy kicsit inkább a traumás kötődésről. Merthogy a közkedvelt elképzeléssel ellentétben egyetlen bántalmazó kapcsolat sem úgy kezdődik, hogy az első randin a partner odalép és lenyom egy rohadt nagy sallert, én meg felkiáltok, hogy: „Ez hiányzott az életemből! Végre valaki, aki gyötör és megfoszt minden méltóságomtól!”

Éppen ellenkezőleg, pont úgy kezdődik, ahogy a mesékben. Rengeteg film, dal, költemény, szerelmes regény, miegymás, amiért könnyes szemmel rajonganak megannyian, szól arról, ami jónéhány kapcsolatom. Épp azok a leghangosabb rajongók, akik bár felettem ítélkeznek, mégis toplistákon tartják az erről szóló szerzeményeket és elkápráztatva nézik a sorozatokat, falják a köteteket. Igen a klasszikus és modern irodalom nagyra tartott művei is sorra narcisztikus, bántalmazó kapcsolatok heves és izgalmas elejét mesélik el. Amire egyesek azt hiszik, csodás költői kép az, nekem hús vér valóság, az életem egy része.

Mivel én narcisztikus- borderline apa mellett nőttem fel, nekem a kötődés, és a kapcsolati sémák az átlagtól elég eltérő mintázatúak. Holott sokkal érzékenyebb vagyok, mégis az átlagosnál szélsőségesebb intenzitású kapcsolatok is bőven kényelmesek nekem. Sőt, sokkal magasabb ingerküszöbbel, az igényem is nagyobb a teátrális gesztusokra. Erre írtam legutóbb, hogy sajnos sokkal kitettebb vagyok a narcisztikus kapcsolati dinamikának. (Ezért ezúton üzenném az ilyen kapcsolatban leánygyermeket nevelő anyukáknak, hogy ha magadért nem is, a gyermekedért lépj, sürgősen, mert ezzel fog küzdeni egész életében és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem ezt a sorsot szánod neki).

A csodás kezdeti időszak épp elég hosszú ahhoz, hogy fülig szerelmes legyél. Egyszerűen annyira jó, amit semmi sem múlhat felül. Szerelmes, tökéletes, izgató, vicces, gördülékeny, szórakoztató és olyan intenzív! Sosem felejtem el egyik ilyen kapcsolatom első időszakát sem.

Úgy éreztem képes lennék felégetni a világot és nincs, ami megállítson. Falakon tudtam volna átsétálni, aludnom sem kellett.

Annyi energiám volt, mint egy szuperhősnek és valósággal ragyogtam. Buli volt az élet és nem csak átvitt értelemben. Tartotta a lépést, egyszerűen nem volt lehetetlen. Természetes volt, hogy két végén égetjük a gyertyát. Szépíthetem, de belehergeltük egymást, hogy „sosem lesz holnap” és „minden belefér”. Amiről pontosan tudom, hogy normál erkölcsi iránytűvel minimum aggályos, arra nekem  akkor olyan szükségem volt, mint a levegőre. Lubickoltam benne, hogy bármit megtehetek és tudtam, hogy éhezik rám. Az egész világ a játszóterünk lett. A brutálisan intenzív szexualitás, kölcsönös tárgyiasításba és élvhajhász véget nem érő estékbe torkollott, ami engem riasztott meg kevésbé.

Az átmenet ebből az időszakból lassú, észrevétlen. Úgy fordultak át a dolgok, mint ahogy az élő békát főzik. A víz lassan melegszik körülötted és olyan megfogalmazhatatlan, apró léptekkel tolódnak el a határok, hogy mire feltűnik, rég késő. Ha valaki bánt, nyilván odébb mész, de ha valaki közben lehozza a csillagokat is, akkor már nem olyan tiszta a képlet. Egyik pillanatban rajongott minden „ötletemért” másik pillanatban szakított velem miattuk.

Minél féktelenebbé váltak a randik, minél tökéletesebbek voltunk együtt, annál nagyobb csönd és gonosz ridegség, vagy bántó kritikaáradat követte őket, látszólag teljesen összefüggéstelenül. Megtanulsz a fejével gondolkodni, ami nálam ugye nem volt nagy cucc, apu miatt elég gyorsan felvettem az amúgy rohadtul nyakatekert logikát. Bár van egy halvány érzésed, hogy valami nem oké, de elég sokáig találsz reálisnak tűnő okokat a reakciókra. Például nálam simán benne volt a pakliban, hogy valóban túllőttem a célon, (habár tudtam, hogy mindent megadott volna, hogy még egy lépéssel tovább merészkedjek).

A narcisztikus kapcsolatban élők tehát nem hülyék, csak elvesztik az összeköttetést a kapcsolaton kívüli normákkal és reális külső visszajelzések hiányában egy idő után hiába látják, érzik ők is, hogy valami nem oké, egyszerűen viaskodnak az érzéseikkel. Főleg mert nem tűnik lehetetlennek, hogy újra működtethető lehet a kapcsolat. Korábban jó volt ezért próbálják megjavítani. Elhiszik, hogy valamit ők rontottak el, mert értelmetlennek tűnik, hogy ok nélkül bánik veled így, aki szeret. Csúsztatásokkal, finom manipulációval, a valóság, sőt a saját érzéseid elhiteltelenítésével lassacskán majdnem életszerűvé válik, hogy folyton te ronthatsz el valamit. Igyekszel alkalmazkodni, kijavítani a hibákat, de legtöbbször úgy jársz, mit a nyuszikás viccben: ha ezt teszed baj, ha az ellenkezőjét, az még nagyobb baj. Hozzá teszem, ilyenkor ám a barátok is sokat árthatnak.

A narcisztikus fél a romló időszakban olyan meggyőzően meséli a közvetlen környezetnek is, hogy a bántalmazott fél tehet a vitákról, hogy szerencsétlen bántalmazott fél még tőlük is azt a megerősítést kapja, hogy gond van vele. Az egész összefonódva a személyiséged olyan alappilléreit támadja, amik valóban meghatároznak téged. Hibásnak, elromlottnak érzed magad, akinek meg kell javulnia. Ahogy a személyiséged alapját adó tornyok összeomlanak, már tényleg nem tudod megítélni, ki is vagy valójában. Nevetséges dolgokban sem voltam biztos, például, hogy milyen színűre akarom festeni a körmöm.

Közben pedig időről időre még mindig jó.

Értelmezhetetlen, mégis periodikusan ismétlődő rendszerességgel sikerül feltámasztani a régi szép időket, ami édesen keserű és jobban mar, mint bármi. Kongó üresség tátong a szépséges emlékek helyén, amit idővel fájdalmas, mérgező, bántalmazó szavak, megalázó helyzetek összetört remények töltenek fel. A romok közepén pedig el nem apadó folyók fakadnak, könnyekből. A fájó hiány, a kétségbeesés, az egyedüllét és a nem szűnő bűntudat szorosan és állandóan fojtogat. Már tudod, hogy menekülnöd kell, de még mindig szereted. Szereted, amikor úgy ébred, úgy néz rád. Szereted a mosolyát és nem tudsz rájönni, hogy romolhatott el, hiszen tökéletesen indult.

Messze van már, de néha még most is hiányzik az az érzés. Nem mintha nem lenne fantasztikus a férjem és ne imádnám vele még a rosszabb napokat is, de az, amit egy narcisztikus adni tud, az más. Hiányzik a féktelenség. Hiányzik a szabályok teljes semmibe vétele, hogy bármi áron még egy csepp élvezetet kipréseljünk a pillanatból. Ahogy szorít, szakít, robban, felszabadít. Sok munkámba telt, de már tudom végre, hogy a valódi boldogságot a mostani életem jelenti.

Szóval, ha bántalmazó kapcsolatban élő emberrel találkozol, ne ítélkezz. Valószínűleg elképzelésed sincs, hogy mennyire kimerült, milyen sok érzés dúl benne egyszerre: szeretet, gyűlölet, harag, megbánás, szégyen, félelem, remény, reménytelenség, (igen, a kettő egyszerre) létbizonytalanság, kétely, szeretetéhség, undor és önvád. Semmi szükségé rá, hogy még valaki kritizálja, megalázza, vagy belerúgjon. Jut abból elég nélküled is. Erre az élethelyzetre hatványozottan igaz, hogyha segíteni nem tudsz, legalább ne árts. Ha pedig tényleg segíteni szeretnél, sose a nárcisztikust szidd, az kontraproduktív. Segíteni csak végtelen türelemmel, a külvilág stabilitását nyújtva, reális útjelzőket mutatva tudsz és úgy, ha megérted, ez egy “kettőt előre, egy lépést hátra” játék.

A képek forrása: Pexels

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

Lelkünk sorozatgyilkosai, a hűtlenek

Küldött egy e-mailt a főszerkesztőm, hogy szeretné, ha írnék egy cikket a hűtlenségről.” Menne, van valami véleményed a témáról?”  Viccelsz ??!!!! - kérdeztem -...

5+1 intő jel, hogy inkább menekülj a randiról

Időben felismerni az érzelmileg instabil, „mérgező” embereket olykor nem egyszerű, azonban van néhány olyan intő jel, melyre odafigyelve hónapok vagy évek fájdalmát spórolhatjuk meg...