Nem szükséges utálni valakit azért, mert másmilyen, mint te

Egyre kifinomultabb tudományos módszereink vannak, mely segítségével mélyen láthatjuk át a világ jelenségeit. Ráadásul az elmúlt időben teret nyert az, hogy ezen eredményeket nyilvánosan elérhetővé tegyük, így bárki egy-két kattintással belemerülhet a legújabb empirikus kutatásokba. Azt gondolnánk, hogy akkor, mivel egyre tisztábban értünk mindent, egyre inkább egyet is értünk dolgokban.

A valóság azonban nem lehetne távolabb ettől.
Hiába elérhetők a tudományos eredmények, ha a kritikai értelmezésükhöz szükséges készségek nincsenek egy átlagember kezében. Ráadásul a tendencia azt mutatja, hogy nem is kedveljük igazán ezeket: az álhírek hatszor gyorsabban terjednek a valódi információknál, és azt hiszem senkinek sem kell bemutatnom azt, hogy mennyivel gyorsabban és szívesebben kattintunk rá kattintásvadász, semmitmondó cikkekre („Nem hiszed el, Józsi kitálal hogy miért szakítottak Marikával!”), mint lényegi, kognitív erőfeszítést igénylő és fejlődéshez vezető tartalmakra.

De ezzel nem az a legnagyobb gond, hogy több lájk érkezik a szaftos bulvárhírekre és közben kihasználatlan marad intellektuális kapacitásunk. Hanem az, hogy a közösségi média platformok algoritmusa tökéletesen rácuppan vélt ízlésünkre, és azt megerősítő tartalmakat fog dobálni nekünk. Ha látja, hogy például mi vegetáriánusok vagyunk, olyan tartalmakkal lépünk interakcióba vagy időzünk el rajtuk, akkor olyan cikkeket, podcasteket, videókat fog dobálni, ahol ebben egyre biztosabbak lehetünk. Ez válik a mi valóságunkká, ahol minden szalonnazabáló lélektelen barbárnak fog tűnni egy idő után, míg az ellenkező oldalon mi tűnünk fűzabáló idiótáknak. És közben a trükk az, hogy mindkét ember elhiszi, hogy tökéletesen igaza van, és a másik tájékozatlan, arrogáns.

A gond nem az, hogy különbözők vagyunk, hanem hogy nem látunk rá arra, milyen aktívan és könnyedén formálja attitűdünket mindazon inger, ami percenként ér minket. Kérdések nélkül hisszük el a véleményünket alátámasztó tartalmakat, és kígyót-békát kiáltunk arra, ami nem egyezik vele. Nem igyekszünk megérteni a másik oldalt, csak elszigetelődünk, szitkozódunk, tiltunk, gyűlölködünk, hiszen „hogy lehet így gondolkodni értelmes emberként?”.

Olyanná váltunk, mint Popper Péter történetében a két pszichiátriai beteg, aki csak felváltva mondja a magáét, egyáltalán nem kapcsolódva a másikhoz. Kívülről egy értelmes diskurzusnak tűnik, változatos szóhasználattal és remek érvekkel, de épp az hiányzik belőle, amitől valóban beszélgetéssé válna. Vagy mint alsó tagozatban a klikkeink, ahol a másik csoporttal való érintkezés hiányán vakon szerettük egyre jobban a hozzánk tartozókat, és kezdtük utálni a másik csoport tagjait, mert szerintünk copfba menő kötni a hajunkat, ők meg inkább kiengedték.

Elvesztettük az alázatunkat, és azt hisszük, hogy ha valaki másképp gondolkodik nálunk fontos társadalmi kérdésekben, az azt kell, hogy jelentse, hogy egyenesen utáljuk is. Mivel valódi interakcióba sem lépünk azzal, aki valamiben igazán eltér tőlünk (nem, a habzószájú nyilvános levelek és kommentháború nem számít annak!), esély sincs arra, hogy bebizonyosodjon, valójában mennyi mindenben hasonlítunk.

A szociálpszichológiában már sokszorosan bizonyított jelenség ez, legyen szó akár rasszról, vagy egyéb, társadalmi előítéletek alapját képző tulajdonságról, hogy a sztereotípiák ledöntésének alapja, hogy kerüljünk közel olyanokhoz, akiktől eddig tartottunk, akiket eddig messziről elkerültünk valamilyen elképzelésünk miatt. Amikor valaki a szomszédom, vagy társam egy feladatban, akkor akaratlanul is van lehetőségem meglátni a kellemes oldalait. Így előbb-utóbb, kellő mennyiségű interakció esetén elkezdem végre a címke, a véleménykülönbségünk helyett annak látni, ami. Embernek.

Akinek lehet, hogy a története más, és ezáltal a gondolkodása különbözik a miénktől, de ez nem jelenti azt, hogy a minket szervező erők, szükségleteink, gyökeri motivációink teljesen eltérnének. Csak lehet, hogy más eszközöket használtunk eddig rá, mert azok voltak számunkra ismerősek, azokat támogatta környezetünk. Vissza kell találnunk ahhoz, hogy mi a közös bennünk, és megtanulni a nem egyetértést nem személyes sértésnek, hanem életutunk egyediségének betudni. Szerintem csak így van lehetőség valódi beszélgetésre, változásra– hiszen azzal semmivel sem válunk jobb emberekké, hogy ugyanúgy ítélkezünk és gyűlölködünk, csak másfelé csatornázzuk azt.

Csirmaz Luca
Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, pszichológus, a PszichoLive szakmai vezetője. Hiszem, hogy együtt könnyebb, hogy önmagunkon dolgozni a legnagyszerűbb dolog amit tehetünk, és hogy mindenki megérdemel egy szeretetteljes környezetet és csillogó szempárokat - beleértve azt is, amikor tükörbe néz.

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

Lelkünk sorozatgyilkosai, a hűtlenek

Küldött egy e-mailt a főszerkesztőm, hogy szeretné, ha írnék egy cikket a hűtlenségről.” Menne, van valami véleményed a témáról?”  Viccelsz ??!!!! - kérdeztem -...

5+1 intő jel, hogy inkább menekülj a randiról

Időben felismerni az érzelmileg instabil, „mérgező” embereket olykor nem egyszerű, azonban van néhány olyan intő jel, melyre odafigyelve hónapok vagy évek fájdalmát spórolhatjuk meg...