Nagyon korán úgy éreztem már, hogy valami nem oké. Hogy valamin változtatni kell, esetleg nekem még egy kicsit alakulni, és akkor majd rendben lesznek a dolgok. Emlékszem arra, ahogy tizenévesen a szobámat rendezgetem a Feng Shui elvei alapján, hátha azok, akikre akkor csillogó szemmel néztem majd viszonozzák a rajongásomat. Emlékszem a szakítások után újra festett falak színére, a ruhavásárlásokra, a reményre, hogy így majd tetszeni fogok, a hajvágásokra, a segítő szakemberekre, és hogy más még babázott abban a korban, amikor én már önsegítő könyveket szorongattam. A tükörbe nézéssel töltött percekre és órákra, amikor újra és újra csak majdnem elég jónak tartottam magam. Majd nem.
Veszélyes függőség azt érezni, hogy nem vagy elég.
Emlékszem a várakozással töltött percekre, hogy zöld legyen a kis pont a neve mellett, vagy jöjjön az üzenet, a fejtörésre, hogy vajon, ha nem nekem ír, akkor kivel lehet. Arra, hogy talán ez a buli, vagy esemény lesz a sorsfordító. Tisztán emlékszem arra a gyomorszorító érzésre, ami a másik köré rendezi a figyelmedet, és úgy érzed, amíg az nem úgy működik, addig valami végérvényesen hiányzik, hogy képtelen vagy másra gondolni.
És az is tisztán előttem van, amikor először döbbentem rá arra, hogy minderre mennyi időt és energiát elpazaroltam. Valaki épp hosszú huzavona után mondta, hogy nem, neki nem alakultak ki úgy érzései irántam, én pedig pár órával később ott ültem a Velencei-tónál, és azon gondolkodtam a szeptemberi utolsó meleg napsugarakban, hogy nem akarom többé ezt csinálni. Hogy a saját vágyaim megvalósítása helyett a másik vágyát lesem.
Hogy az életemet bábként rángatja egy másik ember figyelme.
Gyakran az ember nagyon hosszan néz valamit, mielőtt meglátja, és ilyen volt ez a pillanat is. Értettem, és éreztem, hogy nem jó, amit csinálok. De egyszerűen még nem telt be eléggé a pohár, vagy túlságosan csábítottak azok a rejtett előnyök, amelyeket ezekből a helyzetekből nyertem. Ez a mondat furcsának tűnhet, de rengetegszer arra „használunk” fájdalmas érzésekkel mámorító helyzeteket, hogy ne kelljen valami más nagyon fontos dologra figyelnünk. Például arra, hogy amúgy mit akarunk kezdeni az életünkkel, vagy vajon mire vinnénk, ha a valamire várás helyett tényleg megmutatnánk magunkat a világnak. Hiszen így, beleragasztva magunkat valami lehetetlenbe nem is marad energiánk erre, és elkerülhetjük az esetleges visszautasítást.
Máskor ezek a helyzetek valami belső sebre hívják fel a figyelmünket, amely kiáltozik azért, hogy végre foglalkozzunk vele. Értéktelenséggel, elhagyatottsággal, vagy ürességgel kapcsolatos emlékek bujkálhatnak a folyamatos változtatási inger mögött. Egy kétségbeesett gyermek nem célravezető próbálkozásai a megtartó, csillogó szemmel tükröző közegért.
Csak nagyon sokszor a gyógyulásunkat emberekkel helyettesítjük
Aztán csodálkozva látjuk, hogy hosszú idő elteltével miért nem változott semmi, miért érezzük mindenki mellett ugyanazt. Veszélyes függőség nem elégnek érezni magunkat, és külső utakon törekedni a teljesség felé, mert minden egyes cselekedetünkkel megerősítjük ebben a bennünk élő gyermekben, hogy tényleg nem elég jó, hogy vele volt valami gond. Pedig olyan régóta vár arra, hogy megálljunk, letegyünk mindent, és kézen fogjuk. Hogy mi mondjuk neki végre a majdnemek helyett egy nagy, egyértelmű igent. És végre azon gondolkodjunk, hogy mi van, ha mindvégig elegek voltunk.
A képek forrása: Pixabay, Pexels