„Valahogy mindig ugyanoda fut ki a történet, pedig már annyiszor megfogadtam, hogy a következő kapcsolat más lesz, máshogyan fogok viselkedni, másra vágyom…” és még sorolhatnám. Valószínűleg ismerősen hatnak a legtöbb embernek a fenti gondolatok, ahogyan egy kapcsolódásban is a legkreatívabb módon visszatérő, hasonlóan ismerős motívumok, helyzetek és diskurzusok megélése is… az ezek mentén kialakuló érzelmi válaszokról és belső élményekről, tapasztalásokról nem is beszélve.
Pedig pont ezek az érzelmileg felkavaró és megterhelő szituációk, továbbá a tehetetlenség kapcsán megélt düh és frusztráció az, ami képes olyan szinten csontig hatolni a testünkben, hogy képesek vagyunk egy pillanatra vagy akár ideig, óráig is elveszíteni a felnőtt énünket. Tehát miközben adott egy konfliktus, ami alapjában véve egy érzelmileg terhelt szituáció a legtöbb esetben, számunkra az az eszköztár lesz elérhető a helyzet kezelésére, ami zsigerileg megmozdul bennünk. Ahogyan megszoktuk már, hogy hasonló helyzetekben milyen gondolatok és érzések bugyogtak fel bennünk, és arra ahogyan reagáltunk, arra mi lesz a viszontválasz, és azt hogyan „éltük túl” vagy hogyan tudtuk „kezelni”, tehát ami számunkra bevált forgatókönyvszerű.
Ezek nagyon masszívan beépült, a tudattalanunk által irányított folyamatok. Így ha picit visszagondolunk az elejére, amikor a felnőtt énünkből kommunikálva tudatosan képesek vagyunk megfogalmazni azt, hogy mire vágyunk, és amúgy mit szeretnénk megélni, és hogyan szeretnénk szeretni és hogyan szeretnénk azt, hogy minket szeressenek… ez mind fantasztikus és egy manifesztációs lista kezdőbetűi is lehetnének, de csak lehetnének.
Hiszen addig, amíg a tudattalanban olyan korlátozó, sok esetben önsorsrontó „ismerős és biztonságos” programok futnak, amelyek szinte kötnek minket egy tűpontos menetrendhez, addig mantrázhatjuk éjt nappallá téve a vágyainkat, sajnos lelki szinten nem fog igazi változást eredményezni bennünk. Tehát, amikor feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy Miért választunk mindig hasonló embereket? Talán az lehetne erre a legegyszerűbb válasz, hogy
azért, mert a mi forgatókönyvünkben ők a legalkalmasabbak az általunk kiosztott főszerepre,
és ezt sikerül akár többkörös „randi castingok” alkalmával méginkább megerősíteni magunkban is és a másikban is egyaránt.
A megoldást ebben az esetben nem a másikra való mutogatás, vagy a másik analizálása és mindenféle címkével való teleaggatása, vagy megváltoztatása hozza el. Sokkal inkább érdemes arra figyelni, hogy az, amire vágyunk, és ami az igényünk, hogy egy kapcsolódásban teremtődjön meg egy másik személy által, azt mi meg tudjuk-e teremteni saját magunknak. Tudunk-e közel kerülni, intimitásban lenni saját magunkkal? Tudjuk-e jól szeretni saját magunkat? Tudunk-e arra figyelni, hogy lelki és testi szinten milyen szükségleteink vannak?
Sok esetben ezekről megfeledkezve lépnek be emberek egymás életébe, és várják egymástól, hogy tegye őket a másik boldoggá, teljesítse a vágyukat és elégítse ki a szükségleteiket. Pedig ha belegondolunk abba, hogy talán a másik ember is ugyanolyan mélyen, és a gyökérproblémát tekintve ismerősen hasonló belső konfliktusokkal küzdhet, mint mi, akkor empátiával fordulva a másik felé, de leginkább önmagunk felé, megérezhetjük a változás szelét. Ahogyan mi sem szeretnénk szülőszerepben funkcionálni, úgy a másikat sem szeretnénk egyik szülőnk szerepébe sem beletuszakolni, mert mélyen legbelül tudjuk, hogy egy érett felnőtt kapcsolódás valami egészen másról szól.
Fontos tehát, hogy legyünk reflektívek magunkra egyes helyzetek után, majd egyes helyzetek közben, míg végül eljutunk odáig, hogy bár a helyzetek így is úgyis jönni fognak, viszont egy idő után mi már biztosan tudni fogjuk, hogy már nem abból az eszköztárból szeretnénk meríteni, amiből eddig. Ahogyan megtapasztaljuk egyre többször egy egészségesebb forgatókönyv szereposztását, ahol mi leszünk a saját történetünk főszereplője, onnantól egészen más lesz azután az ismerős számunkra. Ehhez szükség van arra, hogy szembe nézzünk saját magunkkal és legyünk bátrak ahhoz, hogy egy mélyebb önismereti útra rálépve a kezünkbe vegyük a saját életünk irányítását.