„Nyomod vész, aztán visszatérsz, egyszerre semmitől se félsz.” (Bob Dylan).
Manapság már rengeteg szakirodalom tárgyalja a trauma témakörét, és azon belül is az átörökített traumáét, mely többféleképpen is megnyilvánulhat, úgymint erőszakos viselkedés, szerhasználat, kockázatkereső magatartás, önkárosító cselekedetek, vagy a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) átélése. Ez utóbbi kapcsán beszélhetünk az ún. poszttraumás növekedésről, ami elsőre elég ellentmondásosnak tűnhet, hiszen Hogyan lehetne egy traumának haszna vagy előnye? Hogyan lehet egy traumából növekedni? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülhetnek fel bennünk ezzel kapcsolatban, amire szeretnék a cikk hátralévő részében rávilágítani.
A poszttraumás növekedés pszichológiai fogalmát leegyszerűsítve lényegében arról van szó, hogy egy olyan belső utazásra indulunk a traumatikus élmény feldolgozásának folyamatában, mely során lehetőségünk van arra, hogy megtaláljuk az értelmet és a kreativitást a minket, vagy a felmenőinket ért megpróbáltatásokban, valamint hogy megtapasztaljuk azt, hogy az ehhez szükséges rugalmasságot és erőt gyakran egészen váratlan utakon keresztül fogjuk elérni. Addig, amíg nem látjuk az összefüggéseket, azt sem fogjuk érteni, hogy valójában miért élünk így, miért szabotáljuk a saját életünket, miért ártunk tudattalanul önmagunknak és másoknak. Sokan szenvednek attól, hogy magukba zárják az érzéseiket, elhallgatják, hogy milyen traumatikus események történtek a családjukban, és ez milyen hatással van rájuk az itt és most-ban, hogyan befolyásolja a jelenben megélt pillanatokat.
Azt mondhatjuk, hogy a poszttraumás növekedés során lehetőségünk nyílik egy pozitív pszichológiai változás megélésére, mely során képesek vagyunk az említett (átörökített) traumatikus élmények, tapasztalatok nyomán erősebbé válni, vagyis tudatosan dolgozni azon, hogy előnyt kovácsoljunk abból, amit sokszor tudattalanul kaptunk. Fontos azonban azt is megemlíteni, hogy a poszttraumás növekedés nem egyenlő a rezilienciával, ami a rugalmas ellenállóképességet jelenti váratlan helyzetekkel szemben, hiszen itt a cél az egyensúlyi helyzet visszaállítása. Azonban a poszttraumás növekedés ennél sokkal több, melyben eljuthatunk egészen a mélypontig azáltal, hogy merjük megélni a szétesést, merünk szembenézni a félelmeinkkel és megbékélni önmagunkkal, így közelebb kerülve az igazi belső békéhez és a megbocsátáshoz, egy magasabb szint megtapasztalásához.
Peter A. Levine szerint
a trauma ebből a nézőpontból tehát felfogható az ébredéshez vezető útként,
mely során a traumáink oldásával lényünk és életünk hiányzó részeit fedezhetjük fel, megtapasztalva ez által a teljesség érzését. A poszttraumás növekedés a gyógyulás folyamata, mely lehet az a végső, ösztönös lökés, az a belső remegés és rázkódás, ami felébreszthet minket és hazavezethet az úton. Ha megtanuljuk átadni magunkat a velünk született tudásnak, az olyan gyógyító utazásra vezethet minket, amelynek során szemtől szembe találkozhatunk természetes spiritualitásunkkal, amely az élethez kapcsol minket. Ez a belső utazás talán ahhoz hasonlítható, amikor ismeretlen vizeken utazunk a csónakunkkal. Ráeszmélünk, hogy nem tudunk csupán csak a gondolatainkkal előre haladni, hiszen racionális elménknek nincs meg az ehhez szükséges eszköztára.
Evezőkre van szükségünk, azaz a testünkre és a megérzéseinkre, hogy kormányozni tudjunk, érezve az erőt a karunkban és az átélt érzetünkkel való összekapcsolódást, azt hogy képesek vagyunk magabiztosan irányítani a csónakunkat. Ezzel az erővel felvértezve, ha bejutunk egy barlangba az utunk során, ami eddig maga lett volna a fagyott világ és a tehetetlenségünk színtere, abban a pillanatban tudhatjuk, hogy nem kell újra átélnünk a traumatikus élmény nyomasztó rémálmait. Itt és most vagyunk a jelenben, ahol a tudatosságunk tart minket áramlásban és minden eszköz ott van a kezünk ahhoz, hogy újra kijussunk a napfényre, egy új „én”-re.
A poszttraumás növekedés tehát egy gyönyörű belső utazás az ébredéshez, mely során megtanítjuk magunkat sikeresen kormányozni a traumáink nyugtalan vizein, és ami képes ez által átírni egy idáig bennünk élő traumatikus élményt.