Nyakunkon az ünnepek, a még hosszúra nyúló zord idő, amikor sötétben megyünk el dolgozni és sötétben érünk haza, és amikor a külvilág halkuló zaja sokkal kevésbé tudja elvonni a figyelmünket arról, mi is van odabent. Ilyenkor rendre két dolog üt meg minket: az egyik az, hogy ha most körbenézünk a közegünkben, ki az, aki valóban közel áll hozzánk, és nem csak fizikailag van ott, a másik pedig ehhez szorosan kapcsolódva a magány témaköre, hogy lehet úgyis végtelenül egyedül lenni, ha látszólag egyébként nyüzsgés van.
A magányt sokszor szégyellendő foltként hordozzuk magunkon, takargatva drága kabátokkal, csillogó ékszerekkel és átdolgozott órákkal, olykor hamarabb vallva bármilyen gyarlóságunkról, mint arról, hogy egyedül érezzük magunkat.
Pedig a magány nem gyengeség, jellemhiba vagy kudarc, csupán egy állapot, ami sajnos inkább megszokott, mint kivétel a társadalmunkban. Azt hiszem, ahhoz, hogy kilépjünk ebből, egyrészt arra van szükségünk, hogy bevalljuk magunknak: szükségünk van egymásra, akárhogy is igyekszünk elhinni az ellenkezőjét ennek. Társas lények vagyunk, és mindenkinek eltérő mértékben, de szüksége van a másik hangjára, támogatására, ölelésre, simogatásra, biztató szavakra.
És fel kell ismernem ezt a mértéket is, hogy mi az, ahol az én határom van saját magam és mások között, meddig épít a külvilág, és honnantól nem, mert ha csak a külső hangokat visszhangzom, ugyanúgy elveszítek valami nagyon lényegeset, és ilyenkor érezhetem azt, az ingerek már nem biztonságot adnak, csak távolabb visznek nyugalmamtól.
A másik, hogy felismerjük, attól, hogy beillünk valahová, nem jelenti azt, hogy oda is tartozunk.
Ez vonatkozhat a biológiai családunkra. Lehet, hogy érezzük, hogy egyáltalán nem pozitív, vagy építő a kapcsolatunk, „dehát mégiscsak az anyánk/apánk”, és egyébként is, „a családját nem választhatja meg az ember” és „a vérségi kötelék mindennél fontosabb”. Szerintem ez egy beragadás egy régi traumába, amikor gyerekként tényleg nem volt beleszólásunk, hol növünk fel, vagy hogy bánnak velünk, és elfelejtettük, hogy ez már nem a múlt, már felnőttek vagyunk, és választhatunk magunk köré olyan embereket, akik jók nekünk.
De gyakran látjuk ezt megszokott társaságoknál, gyerekkori barátoknál, ahol az eltelt hosszú évekre és közös élményekre hivatkozva maradunk, tulajdonképpen évek óta nem beszélgetünk semmi lényegesről, lehet, hogy százszor átvertük már egymást, és a friss élmények helyett nosztalgiázásba menekülünk, mintha egy régi, mára rossz barát többet érne egy új jónál.
Persze tudom, hogy ezeket leírni sokkal könnyebb, mint a gyakorlatban lépni. Kellemetlen élmények ide vagy oda, az emberekhez kötődni kezdünk, és rengeteg mindent mérlegelünk azelőtt, feladjuk-e ezeket a kapcsolatokat. Például azt, vajon a döntésünk túlsó végén a tátongó csend vár-e minket, hogy mikor jön majd valaki, aki betölti az űrt, amit most ezzel teremtünk, esetleg azt, vajon nem követünk-e hibát el egy barátság megszakításával, „hiszen régen olyan jó volt.” Szóval egy kapcsolat megkezdése vagy megszakítása mindig kemény mérlegelés, ahol ráadásul erősen keverednek az észérvek és sokszor automatikus érzelmi impulzusaink.
A mai digitális világban sokkal több lehetőségünk van szinte bárkivel kapcsolatba lépni, mint valaha, és egyszerre meg is bénít minket ez, mert nem igazán tanítottak meg még minket arra, hogyan kapcsolódjunk nem kényszerből, kritikából, hiányból és „ha más nincs”-ből. Hiába élünk ebben néhány évtizede, az érzelmi agyunk, mintáink fejlődése ennél sokkal lassabb, még rá sem eszmélt az új lehetőségekre, nemhogy a hiányokat és előnyöket mérlegelve elkezdje tudatosan használni azokat. Még az eszközök használnak minket.
De a félelmeinknek sajnos mindig ára van. És mi legtöbbször az egyedülléttől félünk, és inkább társas magánnyal fizetjük az árát. Pedig nem a félelmek puszta létezése miatt kerül ez nekünk ennyibe, hanem azért, mert azt hisszük, a félelem valami, amitől azonnal szabadulni kell, és nem valami, amivel lehet élni, meglenni, ami kockázatos befektetés, de legalább lehetőség az újra.