A XXI. században a szerelmi kapcsolat lett a központi érzelmi kötődés a legtöbb ember életében. Ezt egyrészt a populáris kultúra ideáljának köszönhetjük, ahol a romantikus szerelem vált a kapcsolatok alfájává és ómegájává, ahol az emberek úgy hajszolják az „Igazit” mint a megváltást. Másik oka pedig az, hogy egyre inkább társas elszigeteltségben élünk: napjainkban veszélyes mértékben csökken az ún. „társadalmi tőke”, vagyis az, hogy mekkora biztonságérzet rejlik szeretetkapcsolatainkban. Ezek helyett egyre inkább a materiális dolgokra fókuszálunk, egyre többet dolgozunk, egyre kevesebb időnk van arra, hogy csak legyünk másokkal. Mindezek mentén
elkerülhetetlen, hogy társunktól várjuk az érzelmi kötődés és valahova tartozás érzését, amit nagyanyáink még egy egész falutól kaptak meg.
Kodependens, szimbiotikus, differenciálatlan – jellemzik olykor azokat, akik képtelennek tűnnek a függetlenségre vagy önmaguk határozott érvényesítésére. Ezzel szemben Bowlby a kötődéselméletek egyik legmeghatározóbb alakja „hatékony függésről” beszélt, és arról, hogy az erő egyik jele és forrása az a képességünk, hogy a „bölcsőtől a sírig” tudunk másokhoz fordulni érzelmi támaszért.
„Az emberi szív elszárad, ha nem válaszol egy másik szívnek.” (Pearl S. Buck)
Tehát a kötődés nem gyengeség, hanem éppen olyan szükséglet, mint a víz, táplálék, vagy fizikai biztonság. Mindezt különféle tudományterületek neves kutatói is egyértelműen állítják: hogy nemcsak társas állatok vagyunk, hanem olyan állatok is, akiknek a másokkal való szoros kapcsolat különleges válfajára van szükségük, de vesztükre tagadják ezt.
Amikor biztonságban érezzük magunkat, vagyis kényelmesnek találjuk a közelséget, és magabiztosan támaszkodunk a szeretett személyre, akkor kérünk és nyújtunk támogatást a leghatékonyabban. A Minnesotai Egyetem pszichológusa, Jeff Simpson vizsgálata során 83 randevúzó pár töltött ki kérdőívet a kapcsolatukról, majd egy szobában foglaltak helyet közösen. A párok női tagjainak szóltak, hogy egy olyan tevékenység következik, ami a legtöbb embert nyugtalanná teszi, majd egy kis időt hagytak nekik, vizsgálva, hogy mennyire fordulnak partnerükhöz ebben a stresszes helyzetben. Azok, akik magukat biztonságos szeretetkapcsolatban élőként jellemezték, képesek voltak nyíltan megosztani a közelgő feladattal kapcsolatos aggodalmukat, és társuk segítségét kérték. A férfiak közül a biztonságosan kötődők a szokásosnál is támogatóbbá váltak, mosolyogtak, megérintették, bátorították párjukat, akik azonban bizonytalanul kötődtek, kevésbé voltak együttérzők, lekicsinyelték partnerük aggodalmait, kevesebb gyengédséget mutattak. A biztonságos kötődés számos más mutatóval is összefügg: Mikulincer kutatássorozata alapján például a biztonságosan kötődő személyek magukat is pozitívabban jellemzik, jobban el tudják fogadni magukat hiányosságaikkal együtt.
De kötődésünk minősége nem csupán lelki jóllétünkre, de fizikai egészségünkre is jelentős hatással van. Az érzelmi elszigetelődés, magány nagyobb egészségügyi kockázatot jelent, mint a dohányzás vagy a magas vérnyomás, így azok az emberek, akiket szeretünk, testi folyamataink és érzelmi életünk rejtett szabályozóiként is szolgálnak. Ha nem működik a szeretet, fájdalmat érzünk. Naomi Eisenberger, a Kaliforniai Egyetem pszichológusa szerint az érzelmi fájdalom kifejezés nem csak átvitt értelemben írja le, ami bennünk történik. Az agyi képalkotó vizsgálatok azt mutatják, hogy az elutasítás és kirekesztés, az érzelmi elválasztottság ugyanazon áramköröket aktiválja, mint a fizikai fájdalom, így egészen konkrét jelentést kap az, amikor „összetörik a szívünk”.
A kötődéselmélet szerint a szeretett személy a menedékünk az életben.
Amikor társunk érzelmileg elérhetetlen, vagy elzárkózik, magányosnak és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Megrohannak minket az érzelmek, a düh, a csalódottság, szomorúság, és mindenekelőtt a félelem. A félelem a beépített riasztórendszerünk, amely szól arról, ha fenyegetésben vagyunk, például a szeretett személlyel való kapcsolat elvesztésének gondolata veszélybe sodorja a biztonságérzetünket. Ilyenkor olyan agyi területek lépnek működésbe (például az amygdala), amikor a gondolkodás helyét az intenzív érzelmek és cselekvés veszi át.
A biztonságosan kötődő személyeknél ez a félelem csak néhány pillanatig tart, de akik között gyengébb vagy törékenyebb az érzelmi kötelék, akiket kötődéseikben korábban erős sérülések értek, azoknál a félelem elsöprő erejű lehet, „őspánik” keletkezik. Ha ezen pánik lép életbe, két módon viselkedünk: vagy követelőzővé és túlságosan ragaszkodóvá válunk, így próbálva elérni, hogy társunktól vigasztalást és megerősítést kapjunk, vagy önmagunk nyugalma és védelme érdekében visszahúzódunk és eltávolodunk. Bármilyen szavakat is használjunk, a valódi üzenet ez: „Vegyél észre! Légy velem! Szükségem van rád” vagy „Nem hagyom, hogy bánts! Igyekszem hideg maradni, hogy ura legyek a helyzetnek”.
Pedig valójában mindkét stratégiával a kapcsolat elvesztésétől való félelmet igyekszünk kezelni, mégis a kapcsolati stressztől kimerült partnerek gyakrabban használva ezeket a bizonytalanság ördögi körébe kerülhetnek, ami egyre távolabb taszítja őket egymástól. Ezek az „ördögi párbeszédek” előre kiszámítható mintát követnek: te minél inkább x, én annál inkább y, jellemzően az egyik fél egyre követelőzőbbé válik, míg a másik egyre inkább bezár és visszavonulót fúj, esetleg egymást hibáztatva próbálják megtalálni a bűnőst.
A probléma az, hogy mindkét fél arra vágyik, a másik érzékenyen reagáljon rá, elérhető legyen számára, a szorongás azonban annyira erős lehet, hogy teljesen lefagyva inkább menekülőre fogjuk.
A játszmából nem lehet kilépni azzal, ha másképp ütjük le a labdát.
Éppen ezért buknak meg sokszor a kommunikációs stratégiák, a különböző egyperces trükkök. Azzal viszont igen, ha abbahagyjuk az oda-vissza passzolgatást, és rálátunk arra, hogy igen, megint ezt csináljuk, és ez épp az ellenkező irányba vezet, mint amire valóban vágynánk. Ilyenkor nagyon nagy ereje lehet annak, ha megállva az érzelmi vihar húzó erejét megállunk, és őszintén odaállva a másik elé felvállaljuk sebezhetőséget és félelmünket. A hosszú kapcsolatok, házasságok egyik legjobb bejósló tényezője ez, hogy mennyire tudok ráhangolódni partneremre, és hatékonyan reagálni erre az ősi és mindannyiunkban virágzó igényére: hogy kötődjünk egymáshoz.
Felhasznált irodalom
Sue Johnson: Ölelj át! – 7 lépés az életre szóló szerelemért (2008). Budapest, Harmat Kiadó.
A képek forrása: Pexels