Párkapcsolatban élni egy döntés. Sőt, valójában minden nap újabb és újabb döntés. Van, hogy könnyebb meghozni, és van olyan is, hogy nehezebb, mégis, aki benne marad napról napra, az leteszi a voksát mellette. Ehhez persze kell a másik is: sokat segít, ha ő valaki olyan, aki mellett szívesen voksolunk. Lehet, hogy vannak idegesítő tulajdonságai vagy szokásai, esetleg időnként veszekszünk, mégis, ha mérlegre tesszük ezeket, afelé billen, ami miatt mellette döntünk. Őt választjuk. Minden jóval és rosszal együtt. A szociálpszichológiában ismert „kognitív disszonancia” elmélet szerint, amikor meghozunk egy döntést, igyekszünk a választásunk pozitív oldalait hangsúlyozni. Méghozzá azért tesszük ezt, hogy csökkentsük amiatti szorongásunkat, hogy az összes többi alternatívát elutasítottuk, vagyis lemondtunk azok előnyeiről. Kvázi inkább nem is akarjuk látni, tudni azokat, hanem afelé tekintünk, hogy a döntésünk milyen sok szempontból minősül jónak.
Ez lehet az oka annak is, hogy az első egy-két párterápiás ülés után sokan nagy változásokat élnek meg. Amikor másodszorra jönnek, gyakran arról számolnak be, hogy „valahogy most jobb volt”. Néhányan kiemelik, hogy biztosan a terápia hatása, mások azt bizonygatják maguknak, egymásnak és nekünk is, hogy a terápiának semmi köze ehhez, sokkal inkább a környezeti faktorokban keresendő a változás kulcsa. Például abban, hogy nem volt idejük veszekedni, olyan elfoglaltak voltak. Persze a kérdéseink nyomán aztán hamar világossá válik: ha nagyon akartak volna, biztosan találnak rá időt. Sőt, okot, kiváltó tényezőt is. De úgy tűnik, ebben az időszakban, valahogy ez nem volt annyira fontos. Mert így döntöttek.
Elhatározták, hogy dolgoznak a kapcsolatukon és a döntés mellett el is köteleződtek azzal, hogy időpontot kértek párterápiára. És el is mentek rá. Aktívan tettek magukért és a kapcsolatukért. Ebből a szempontból a párterápia kezdeti szakasza nem más, mint egy keret annak, hogy elkezdjék az aktív munkát.
Nem is az számít feltétlenül, hogy miről beszélnek, sokkal inkább az, hogy beszélnek.
Egymás előtt, egymással, magukról, a másikról, az érzéseikről, szükségleteikről és a kapcsolatukról. Rendszeresen vannak, akik arról számolnak be, hogy hosszú idő óta most beszélgettek először. Ez már önmagában is egy régi-új élmény nekik, aminek a hatását magukkal viszik két ülés közé is. Valójában tehát a kezdeti hatást nem maga a párterápia hozza, sokkal inkább az idő, amit egymásra szánnak. Aztán persze jönnek a nehéz témák, a nehézségek, elakadások és sérelmek, amelyek már egy másfajta szintre terelik a közös munkát. De egyvalami nem vész el akkor sem: a pár tagjainak befektetett energiája.
Sokan, akik párterápiával foglalkoznak – köztük mi is – gyakran adnak házi feladatot. Mit gondolsz, kedves olvasó, mi ezeknek a célja? Talán mostanra kitalálod, hogy az aktivitás növelése. Ez már csak amiatt is elengedhetetlen, mert amíg nálunk kéthetente kb. 1,5 órát töltenek, addig a hétköznapjaikból összesen nagyjából 334,5 óra megy el. Érthető tehát, hogy miért is jelentős a két ülés közti időt is strukturálni valahogyan. Ráadásul, nem is akárhogy, hanem személyre, párra szabottan: a feladat akkor jó, ha illeszkedik a pár elakadásához és a tagok személyiségéhez egyaránt. Az nem baj, ha első hangzásra nehéznek tűnik, vagy kihívást tartogat, pláne, hogy itt nem jár egyes a hiányzó házi feladatért. Ki-ki a maga aktuális állapota szerint végzi őket, és ez így van jól. Mindenesetre, az biztos, hogy ha elkezdenek valamin változtatni, akkor nem mehet minden ugyanúgy. És pont ez a cél: megtalálni azt, ami segít jól, jobban működtetni a kapcsolatot.
Valójában tehát ez a három szó az, amire úgy tudok tekinteni, mint ami meghatározza, hogy működik-e a párkapcsolat: „aktívan tenni érte”.
Persze, lehetne tippeket is írni, hogy töltsünk együtt, kettesben időt, beszélgessünk egymással, vagy csempésszünk játékos intimitást a mindennapjainkba, de ezzel csak a felszínt kapargatnánk, és látszatmegoldásokat alkalmaznánk. Ezek nem tennék lehetővé, hogy hosszabb távon is általánosítható szempontokat adjunk, márpedig van bennük valami közös: az aktív energiabefektetés. Az, hogy kinek mit jelent ez, vagy miben van elakadva és ahhoz mire van szükség, páronként változó. Az viszont nem, hogy a kapcsolatunk akkor fog működni, ha működtetjük. Így, többes számban.
Az egyik fél fokozott aktivitása a másik passzivitása mellett nem fogja fenntartani ezt, vagy legalábbis nem hosszú távon. Az aktív fél előbb-utóbb elfárad, kimerül vagy akár kiég, onnantól pedig már nehezebb lehet megtalálni és végigjárni a visszafele vezető utat. Mindkét fél energiája szükséges a működtetéshez. Ideig-óráig lehet persze, hogy csak úszunk az árral, de hosszú távon ez kevés bé tartható fenn. Valamelyik fél oldaláról fel fog lépni a hiány, ami sokféleképpen megmutatkozhat: elégedetlenségben, türelmetlenségben vagy abban, hogy az addiginál több időt tölt a barátaival. Vagy éppenséggel egy külső kapcsolatban, ami pont amentén fogja meg, amit hiányol. Ezek mind-mind tünetei lehetnek annak, hogy megfeledkeztünk a párkapcsolatunk működtetéséről és hagyjuk, hogy a robotpilóta vezesse azt. Vegyük észre, és mozgósítsuk energiáinkat! Ha kell, kérjünk segítséget és soha ne feledkezzünk meg arról, hogy mennyi múlik azon, hogy mi magunk mit teszünk bele!