Néhány kósza, esetleg vicceskedő megjegyzés, amit a kimondója olyan könnyen és ártatlanul ejt ki, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó. Látszólag játékos, „piszkálódós” szavai azonban pont a szíved azon bugyraiba találnak be, ami eszeveszettül fáj: úgy érzed, nem fogad el, valójában nem is lát téged a másik. És ha ezt megemlítenéd, akkor annyi a válasz: „Túl érzékeny vagy. Hát tudod, hogy csak vicceltem”, vagy a másik világokat szédítő hazugság, hogy „Csak azért mondtam, mert szeretlek”.
Tényleg így nézne ki a szeretet, hogy ott köp szembe, ahol legkevésbé számítunk rá? Hogy akkor vagyok laza és jó fej, ha elviselem azt, hogy folyamatosan és gátlástalanul szembesítenek minden egyes hiányosságommal?
De vajon mikor váltunk annyira lelki szegénnyé, hogy mások állítólagos hibáit kelljen hánytorgatnunk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat? Miért építünk szeretetnek, humornak címkézett kultúrát arra, hogy megalázzuk, bántjuk a másikat, hogy azt éreztetjük vele, hogy nem oké, ahogy most van?
Azt hiszem, a dolog onnan indul ki, hogy mindenkinek szüksége van arra, hogy történjen valami. Kísérletekben, ha egy embert bezárnak egy teljesen üres szobába, ahol semmi más nincs, csak egyetlenegy gomb, amit ha megnyom, akkor egy apró áramütés éri, akkor ez az ember további ingerek hiányában egy idő után – mikor már nagyon unatkozik – meg-megnyomja a gombot, annak ellenére, hogy az kellemetlen. Mert még ha fáj is, legalább történik valami.
És a fájdalmas, kellemetlen, szívszorongató dolgok is izgalmasabbak a semminél.
Valahogy így menekülünk egymás és önmagunk elöl: a másik nem tud engem valójában szeretni – mert ha valóban szeretek valakit, akkor úgy szeretem, hogy neki is jó legyen, még ha ez azt is jelenti, hogy soha többé nem találkozunk – de legalább „szeret” a „maga módján”, legalább elhiszem, hogy fontos vagyok, legalább történik valami.
Szóval itt van a mi oldalunk, hogy unatkozunk, és nem szeretjük igazán magunkat sem. Hiszen ha bántanak, nem azt mondjuk, hogy menj a fenébe, vagy hagyjuk ott a másikat, hanem tűrünk. Mert borzasztóan rettegünk az egyedüllét tátongó csendjétől.
Pedig az egész semmi másról nem szól, mint arról, hogy akik így bánnak a másikkal, azok sosem kapták azt a valódi, feltétel nélküli szeretetet felnövekedésük során, ami kellene ehhez az egészhez. Ezért afféle nyelvzavarban szenvednek: velük is elhitették, hogy a szeretet azt jelenti, hogy szabályozlak, hogy legyél olyan, amilyennek én szeretnélek, ami nekem jó és kényelmes, és nem olyan, mint aki valóban lennél.
Elhitték, hogy a szeretet nagyítóval szemléli a hibákat, hogy a valódi szeretet fojtogató, és hogy csak bizonyos helyzetekben jár. Hogy lehet megérdemelni azt, hogy szeressenek. Hogy a szeretet meg akar változtatni, hogy „még szerethetőbb” még tökéletesebb legyél.
Ezért amikor ők is épp ugyanígy viselkednek, akkor valójában azt gondolják, hogy szeretnek. Pedig az egész nem más, mint egy régóta tartó önzésnek az eredménye. Mert ha valakivel így viselkedek, akkor nem az a fontos nekem, hogy a másikat boldoggá tegyem, és az ő szükségleteit helyezzem előtérbe, hanem hogy nekem jó legyen, hogy én megkaphassam kettőnk kapcsolódásából azt, ami nekem jó.
A sokszor jószándéknak címkézett cselekedetek, megjegyzések, hogy „segítsenek fejlődni” azonban pont a várttal ellentétes hatást érik el: azáltal, hogy valakiről ilyen meg nem kérdőjelezhető, direkt és sokszor végtelenül fájdalmas kijelentéseket születnek, tulajdonképpen lelkileg börtönbe kerül a másik. Ebben a börtönben nincs hely valódi változásra, hiszen kíméletlenül be lett sorolva valahova, így változni nem tud – a másik úgy is azt látja benne, amit szeretne – de valódi szeretetet sem tapasztalhat meg, hiszen azt pont az ellehetetlenített változás feltételéhez lett kötve.
Szóval mit teszünk általában ebben a börtönben? Szépen lassan talán mi is elhisszük a másik hazugságát: vagyis, hogy ő tényleg szeret minket, és talán csak mi vesszük egy kicsit túl komolyan a dolgokat. Hogy talán nem is vele van gond, vagy a viselkedésével, hanem nekünk kellene változni. Ebben pedig a legnagyobb veszély az, hogy a sok formálódás, alkalmazkodás és erőlködés közepette, hogy „szerethetők legyünk” lassan elveszítjük önmagunkat, és egyre távolabb kerülünk egy elfogadáson és tiszteleten alapuló kapcsolattól.
De bármit is tapasztaltam gyermekkoromban, vagy eddigi kapcsolataimban, sosincs késő észrevenni, hogy mit is teszek én valakivel, vagy mit is tesznek mások velem, és innentől kezdve máshogy csinálni a dolgokat, vagy ha valahol nem tudnak igazán szeretni, akkor egyszerűen elmenni onnan.
Mert a szeretet nem akar megváltoztatni: a szeretet csak örül a másiknak. És pont ezáltal nyit meg egy szabad és elfogadó teret arra, hogy ha a másik szeretne, akkor változhasson.