Könnyű minden szörnyű párkapcsolatért a másik felet valamilyen elmebetegséggel megbélyegezni. Szeretjük azt gondolni, hogy a rossz dolgok nem a mi hibánkból történnek. Ismerőseim például előszeretettel titulálták „pszichopatának” azokat a csajokat, akik nemtetszésüket fejezték ki –egyébként jogosan- a srácok viselkedésével kapcsolatban. Óva intenék az ilyen megbélyegzéstől mindenkit, azonban vannak jelek, amikre érdemes odafigyelni és résen lenni, mert észrevétlen olyan terepre tévedhetünk, ahol ölelő melegségből hirtelen fullasztó üvegbörtönbe sodródunk. Mint én.
Mindenekelőtt tisztázzuk: a nárcizmus nem gyógyítható, nem múlik el és akármennyire szereted, nem fog megváltozni érted. Egyszerűen nem képes rá. Ez egy személyiségzavar, ami van és kész. Tőled teljesen független. Ettől ő nem feltétlenül maga a sátán, de a te életedet éppenséggel pokollá változtathatja. Vannak persze köztük is szimplán surmók, akiket könnyű kiszúrni, de vannak műveltek és ők az igazán veszélyesek. Rám.
Egy ilyen kapcsolatba alapvetően nem nehéz belesétálni, de vannak olyanok, akik különösen fogékonyak a nárcisztikus személyekre, például én. Erre 15 év randizás, körülbelül 6 ilyen pasi, néhány ilyen főnök és 4 év terápia után jöttem rá. Apukám nárcisztikus személyiségzavara megspékelve egy-két borderline személyiségjeggyel félelmetesen normalizálta az ezzel járó hullámvölgyeket.
Sőt, sokáig kifejezetten úgy éreztem, hogy nálam van a bölcsek köve és
büszkeséget éreztem, hogy mellettem otthonra találnak a külvilág által meg nem értett férfiak.
Úgy éreztem, más nők túlreagálnak helyzeteket, hogy ezek (oldalakon át sorolhatnám) még beleférnek. Egészséges háttérrel, működő természetes önvédelmi rendszer birtokában ezek nem férhettek volna bele, de a gyermekkorom minden gyötrelme nem csak elhitette velem, hogy ez rendben van, hanem tökéletesen természetessé tette. Még a hideg is kiráz, ahogy ezt leírtam.
Az intelligens nárcisztikus féllel a találkozás szinte tökéletes volt. Szórakoztató, figyelmes, maga a főnyeremény! Minden vonzott benne. Tökéletesen tükrözte minden vágyam, még azt is, amit eddig magamnak sem vallottam be. Ezzel párhuzamosan számos vágyát annyira magamévá tettem, hogy észre sem vettem, hogy azok ártanak nekem. Hirtelen felrobbant bennem minden érzelem és nem értettem, hogyan tudtam eddig enélkül élni. Nélküle. Az eufóriába pedig villámcsapásként furakodott be a „DE”.
Merthogy de az mindig van. Ha nincs, gyárt. Először apróságok, külső tényezők. Olyasmik, amikre többnyire vállat rántanál, de ő nem. Ő személyes sértésként élte meg. Feldúlt lett, de mellettem megnyugodott. Éreztem, hogy fontos vagyok, éreztem, hogy mennyire számít rám. Mellette álltam, ettől mindketten boldogok voltunk. Felértékelődtem, látszólag. Ez pedig nagyon fontos momentum. Innentől szépen lassan felelősséget éreztem minden rosszért, ami vele történt.
Úgy éreztem az én feladatom egyensúlyban tartani, mellette lenni, az „otthon melegét” nyújtani, hiszen annyi harcot kell megvívnia nap-mint nap… Kézben tartottam. Úgy éreztem az egészet kepés vagyok, ha nem is irányítani, de kormányozni, miközben
észrevétlenül, szépen lassan mellékszereplővé váltam a saját életemben.
A hullámvölgyek sokasodnak és egyre gyakrabban váltam bűnbakká, leginkább tőlem teljesen független dolgokért. Nevetségesen sok példát tudnék felsorolni, milyen abszurd dolgokért voltam akkoriban hibás, de csak annyit mondok, közte volt az időjárás is. Védtelenné váltam és elkezdtem minden szituációt végtelen számú alternatív módon és kimenetellel folyamatosan futtatni fejemben, hogy kiszúrhassam azokat a pontokat, amikből baj lehet.
Ekkor már a napom minden perce azzal telt, hogy folyton megelőztem a lehetséges katasztrófákat, és ha egyszer-egyszer mégsem sikerült, bűntudatom lett, amiért éppen erre a verzióra nem gondoltam. „Az én hibám volt”, szerinte. Egyszeriben alkalmatlanná, inkompetensé váltam, a kedvenc hobbimtól kezdve, a munkámon át, egy telefonhívás elintézéséig, akár egy kenyér megvajazásán keresztül, mindenben. Lehetett szó bármiről. Ezen a ponton a kapcsolat bár még nem tettleges (és talán soha nem is lesz az) már rég átlépte a bántalmazás határát.
Elmosódnak a határok, a külvilág távolodik, én pedig kételkedem már mindenben. A saját érzéseimet is megkérdőjeleztem, amit csak tetézett, a folytonos, szisztematikus manipulálás. Ügyelt persze, hogy időnként kedves legyen. „Annyit kenyeret adj az éhezőnek, hogy ne haljon éhen és pont annyi levegőt, ami tovább nyújtja a fuldoklást.” Mesteri. A valóságérzetem ésszerű tájékozódási pontok híján rég nem volt reális. Az igényeim megszűnnek létezni, állandósult érzés lett bennem a szégyen. Beszippantott az univerzuma.
Ezen a ponton a barátaidtól és a családodtól elszigetelődsz, már nem értenek. Bár eleinte empatikusak voltak, lassan elfáradnak. Unják és megannyi nyílt szembesítés után te is unod, hogy téged hibáztatnak, amiért vele vagy. A párod persze egyre többet morog miattuk. Miért is ne tenné, hiszen minden alkalommal erősebben, kicsit összeszedettebben mész haza tőlük. Velük van időd néhány dolgot átgondolni és kapsz néhány visszajelzést a külvilágból, ami emlékeztet a régi magadra.
Talán a következő konfliktusban megpróbálsz újra kiállni magadért. Ő pedig levonja a következtetést: a barátaid/családod utálják és többé nem örül, ha találkozol velük. Úgy érzed, egyedül maradtál. Ez pedig egy újabb mérföldkő: ezen a ponton a tulajdonává váltál és abban a pillanatban számára elértéktelenedtél.
„Semmiért egészen”
Egészen elképesztő, hogy ezt a verset a magyar irodalom magasztos remekeként tanítják középiskolában, miközben egy bántalmazó, nárcisztikus kapcsolat tökéletes leirata minden sora.
A nárcisztikus partner teljes világképe énközpontú, nem érez valódi empátiát. Csak azzal sikerült valaha az együttérzés valamilyen formáját kiváltanom, ha azt mondtam, olyan dolog miatt vagyok szomorú, amitől ő is szenved, vagy fél. Mindegy, hogy valójában az előző percben alázott porig ok nélkül, és ezért voltam szomorú, azt nem értette, relativizálta és megkérdőjelezte.
Meggyőzött, hogy nem bántott, csak én vagyok képtelen kezelni a –szerinte- jogos kritikát.
Már nem védekeztem. Értelmetlenné vált. Megértettem, hogy minden érzésének tárgya végső soron ő maga. Minden felém irányuló kedves gesztus valójában az ő vágyait tükrözte, és szépen lassan ráébredtem, hogy bár a szerelem, amit érez, valódi, csak a személy, aki iránt érzi, az nem állandó. Szembe kellett néznem a ténnyel, számára lecserélhető vagyok és bármennyit adok, az sosem lehet elég, ezért megcsal. Szüntelenül és felfoghatatlan mértékben szüksége van az udvarlás/udvaroltatás okozta érzelmi többletre, ezért gyakran nem is egy rajongója akadt. Szeretője is talán. A legképtelenebb az egészben, hogy még akkor is megcsal, ha a szerető te magad vagy. Ha pedig az vagy, egy percig se gondold, hogy melletted más lenne.
Fuss, menekülj, amíg a károk visszafordíthatóak, mert ez jobb sosem lesz.
(A fotók forrása: Canva, FreePik)