Mindegy, hogy sérült vagy, vagy gonosz, nincs jogod bántani!

A bántalmazottak 22-es csapdája az a dilemma, hogy a bántalmazó vajon gyárilag ilyen-e és tényleg képtelen megváltozni vagy csak sérült, beteg és segítségre, szeretetre van-e szüksége.

Egyik vagy a másik bizonyítása szorosan korrelál a bántalmazó aktuális viselkedésével. Ha épp kedves a partnerünk, anyánk, apánk, anyósunk, apósunk, főnökünk, akkor hajlunk a „naúgye, hogy meg tud változni, csak sérült és egy kis szeretetre van szükségé”-re, ha meg épp intenzív fájdalom ér bennünket, démonizáljuk, akár gonosznak is látjuk. Ez a kognitív libikóka eléggé fárasztó, sőt kimerítő. Mert a két értelmezési véglet pontosan mutatja a mögöttük megbújó intenzív, de ugyanakkor ellentétes érzéseket is. Ezért aztán hol szeretjük (imádjuk) társunkat, hol gyűlöljük – szélsőséges, borderline működés nem vitás. (Persze arról se feledkezzünk meg, hogy érzelmi kilengéseink és partnerünk viselkedése között szoros összefüggés van.)

De hiába kimerítő, sokszor jó ideig mégiscsak csapdában, szinte fogságban tartja az áldozatot ez a kapcsolati, értelmi, érzelmi libikóka. De vajon miért van ez? Miért ilyen mágikus sokszor a bántalmazó kapcsolatokhoz való a kötődés? És vajon mi lehet a legerősebb kötőerő?

Ha most a szeretetet vágtad rá gondolatban, akkor bingó, igazam van, hogy a többség ezt hiszi, mert talán ezt halljuk legtöbbet. De nem igaz, mert

 a szeretet nem köt meg, hanem szabaddá és nyitottá tesz.

Ezt a pszichológia biztonságos kötődésnek hívja. Az így kötődő gyerek anyja jelenlétében bátran és szabadon indul el felfedezni a világot, el mer távolodni tőle, mert tudja, megtapasztalta, hogy veszélyhelyzet esetén számíthat a segítségére. Az a szerencsés, mondhatni kiválasztott, aki így nő fel, az önmagába építi ezt a biztonságot, és így lesz kezdeményező, magabiztos és kihívásoktól nem félő felnőtt. Többségünk azonban u.n. nem biztonságos – elkerülő, ambivalens vagy dezorganizált – kötődéssel tudott az anyjához kapcsolódni. Ilyenkor a gyerek nem érzi az anyját biztonságos háttérnek, hiába van jelen a szülő, a gyermek nem indul felfedezni a világot, magyarul ott marad az anyja mellett! Hány patológiás, bántalmazó szülő-gyerek kapcsolatot látni, még akkor is, amikor a már réges-rég felnőtt ott marad a szülője mellett, érzelmileg, vagy akár fizikailag is. Sokan egy egész életet is leélnek érzelmi nyomorban sokszor a saját párkapcsolatról, vagy családról is lemondva – titokban, öntudatlanul remélve, hátha előbb utóbb megváltozik a szülő és ki nem mondva félve, hogy máshol sem lesz jobb. És ezen az alapon már érthető, sőt logikus, hogy a

a legerősebb kötelék a bizonytalanság

A toxikus kapcsolatokban is ugyanaz a bizonytalanság köti, szegezi oda az áldozatot a bántalmazóhoz, mint a nem biztonságosan kötődő gyermeket az anyjához. Minden kapcsolatban van jó és rossz is, egyikünk sem angyal. Ezzel nincs is baj. A kérdés a mérték! A toxikus kapcsolatokban is van jó, ez biztos. Minden bántalmazó nagyon figyel arra, hogy ne feszítse túl a húrt, adjon – kénye kedve szerint jót is, hogy még benne tartsa áldozatát a libikókában. A kénye kedve fontos szempont, lényeges, hogy kiszámíthatatlan, hogy épp hogyan reagál, mert ezzel is csak nő a bizonytalanság, és mint tudjuk, nagyobb bizonytalanság, nagyobb kötőerő. Egészen addig, míg az áldozat fel nem ébred végre balul sikerült Csipkerózsika-álmából. Ez lassú folyamat, de sokszor egy életen át sem történik meg.

Miért akarjuk tudni, hogy miért bánt a másik?

A kérdésben a hangsúly a „tudni”-n van. Amikor ugyanis nem hiszünk a saját érzéseinknek, sőt nem is érezzük őket akár, amikor „leszakadunk”, eltávolodunk magunktól (gyökere persze hogy a gyerekkorban van), akkor (jó és rossz) érzéseink nélkül, tehát belső iránytű hiányában a világban, pontosabban a kapcsolatainkban való eligazodást fejben, kognitíve próbáljuk meg megoldani. Ezért van az, hogy állandóan megérteni akarjuk a világot és a másikat, és részben ez az oka, hogy állandóan azt kérdezgetjük, hogy de miért csinálja ezt „Ercsi, Fercsi, Kata, Klára” velem?

Pedig szerintem a kérdés, hogy a bántalmazó gonosz-e, vagy beteg, megoldhatatlan rejtély, talán soha meg nem válaszolható talány. Éppen ezért jó mélyre bele is lehet csavarodni ebbe a kérdéskörbe, örök bizonytalanságban tartva magunkat. Magam is hosszú évekig vívódtam több kapcsolatomban ezzel, mígnem az alábbi felismeréssel vágtam át ezt a gordiuszi csomót, és egyúttal vágtam ki magam ezekből a mérgező kapcsolatokból.

Ha valaki bántóan viselkedik és nem hajlandó meghallgatni, megérteni, hogy mit okoz nekem és egyúttal nem változtat a viselkedésén, akkor mindegy, hogy beteg-e, vagy gonosz, nem tűröm el.

A cikk írója Biró Gabriella www.inspirator.hu

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

A nárcisztikus szülő gyermeke örökké a „nem elég jóság” árnyékában élhet – 5 jel, hogy felismerd

„Ha egy mondatban kellene jellemeznem, milyen érzés egy ilyen örömgyilkos édesanyával élni egy életet, akkor annyit mondanék, hogy olyan, mintha rátett volna a hátadra...

Gázlángozás – A manipulációs stratégia, mely eléri, hogy őrültnek gondold magad

„Oh, ugyan már! Soha nem mondtam ilyet! Csak túlságosan érzékeny vagy. Nem tudom, hogy miért csinálsz akkora ügyet ebből…” – ha ismerősek ezek a...