Ahány ember, annyiféle nézőpont van az elengedésről, hiszen ki így, ki úgy tapasztalja meg az élete során az ehhez társuló helyzeteket és érzéseket. Valaki lehet egy hozzátartozójának az elvesztése kapcsán, valaki egy párkapcsolati szakítás következtében, de az is lehet, hogy egy baráti kapcsolódás felbomlása során vagy egy költözés hozza közelebb az emberhez az elengedés folyamatának megismerését.
Sok embertől hallottam már, beleértve régebben magamat is, az alábbiakat: „El kell engednem.”, „Mikor fog már elmúlni ez az egész?”, „Nem akarom már ezt érezni!”, „Meddig fog ez tartani még?”. Talán érezhető, hogy mennyire izzadtságszagúak ezek a gondolatok, és mennyire egy feladatként van kitűzve az elengedés, mintha azon múlna, hogy mennyire aktívan teszünk azért, hogy egy adott élethelyzet minél hamarabb lezáruljon és feledésbe merüljön.
Azonban az elengedés kulcsa nem a külső tényezők aktív és meghatározott időn belüli túllépését vagy lezárását jelenti, azaz nem lehet egy pontszerű eseményként tekinteni rá…, hogy ma elengedem és holnap már nincs. Sokkal inkább a befelé figyelés passzív folyamatát jelenti, amikor képes vagyok az elengedés hátterében meglévő érzésekhez kapcsolódni, legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak.
Úgy érzem és gondolom, hogy az elengedés folyamatában egy számunkra fontos kötődésen keresztül megtapasztalt boldogságot, biztonságot, egy jövőbeli tervet, lehetőségeket, vagy akár fájdalmas helyzeteket, élményeket engedhetünk el. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, az első lépés az, ha őszinte magával az ember, és le tudja tenni az énvédő mechanizmusait, amik az élet számos területén hasznosak tudnak lenni, azonban az elengedésben nem fognak segíteni számunkra.
Hiszen amíg nem vagyunk magunkhoz teljesen őszinték, addig az elengedésnek a folyamata sem tud elindulni.
Addig egy megrekedt állapotban időzünk, mivel saját magunk vagyunk azok, akik akadályozzuk e természetes folyamatot. Addig, amíg arra vágyunk, hogy elengedjünk, addig pont a mögötte lévő érzésekről nem akarunk tudomást venni, így azzal, hogy vágyakozunk arra, hogy egyszer az, amit most érzünk, vége legyen, pont azt erősítjük, hogy ez minél távolabb kerüljön tőlünk, minél nehezebb legyen elérni.
Amit tehetünk, hogy ránézünk azokra az érzésekre, amik bennünk kavarognak, az adott helyzettel összefüggésben, és amit annyira nagyon szeretnénk elengedni. Felismerjük, látjuk és átéljük az érzést, majd elfogadjuk, és együtt érzünk saját magunkkal, hogy ezek mind jelen vannak bennünk itt és most, valamint azt, hogy hatással vannak ránk. Ezt követően pedig képesek vagyunk megnyugtatni és megszeretgetni saját magunkat, hogy bár nagyon fáj, nagyon rossz, amin most keresztülmegyünk, de mi itt vagyunk saját magunknak, és hiszünk benne, hogy minden rendben lesz.
Ha ezeket a lépéseket, többször is megismétli az ember, akkor már nem az elengedés utolsó akkordjának pengetéséért vágyakozik, hanem az érzésekhez és ezáltal önmagához közelebb kerülve, már az elengedés folyamatában áramolva, nagyon sok eddig lerakódott dolog folyamatosan oldódni kezd, szertefoszlik szépen lassan a maga tempójában. Már csak azt fogjuk észrevenni, hogy apránként, tudatosan alkalmazva ezt a módszert, könnyedebbé válik a létezés, elbírhatóbbá válnak a mindennapok és felszabadul annyi energiánk, amit már arra tudunk fordítani, hogy az elfogadást megtapasztalva képesek legyünk új dolgok felé nyitni és elindulni a változás útján.
Szeretettel ajánlom a téma kapcsán az alábbi könyveket:
- David R. Hawkins – Elengedés – Az önátadás útja
- Damon Zahariades – Az elengedés művészete