„Ha egy mondatban kellene jellemeznem, milyen érzés egy ilyen örömgyilkos édesanyával élni egy életet, akkor annyit mondanék, hogy olyan, mintha rátett volna a hátadra egy hátizsákot, benne 1 tonna kővel, hogy tessék cipelni, illetve mintha beszúrt volna a lelked helyére egy kést, hogy állandóan fájjon. Akkora teher egy ilyen anya, hogy sokszor azon szoktam gondolkodni, én mire lettem volna képes, ha ő nem ilyen.”
Párkapcsolatunkban szembesülni azzal, hogy a másik személyiségszerkezetéből adódóan képtelen támogató, emelő és biztonságos kötődésre rendkívül fájdalmas. Még szívbemarkolóbb azonban az, ha ez a környezet születésünktől fogva hiányzik, ha maguk a szüleink azok, akik nem látnak túl magukon, akik a nyomás és lelkiismeret-furdalás forrásai, ahol soha nem lehetünk igazán elegek. Klienseim velem megosztott őszinte tapasztalatain keresztül hoztam nektek néhány ismérvet, hogy elsőként észrevehessétek: lehet, hogy nem veletek van a baj. Ezúton is köszönöm, hogy élményeiteken keresztül nem csak én is épülhetek, de másoknak is segítetek tisztán látni.
- Minden róla szól
„Előfordult, hogy megkérdeztem tőle: „Nézd anya, látod, hogy izmosodik a lábam most, hogy többet edzem?”
Válasz: „Az enyém még ennél is izmosabb volt, amikor atletizáltam!”
Én: „Értem, de most az én lábamról beszélünk.”
Ő: „Én meg csak mondom, hogy az enyém még ennél is izmosabb volt.”
Ez a kis párbeszéd, most, hogy így belegondolok, az egész életemet leírja. Így éltem eddig.”
A nárcizmus velejárója az érzelmi helyzetekben a valódi perspektívaváltásra való képtelenség, vagyis az egocentrikus látásmódon kívül helyezkedés deficite. Előfordulhat, hogy intellektuális szinten tökéletesen érti, hogy mi lehet benned, de mivel az affektív empátia hiányos, képtelen azt a saját bőrén érezni, és ebből adódóan kellő figyelmet szentelni annak, hogy neked is jó lehessen. Hogy te is azt érezhesd, lát, tud azonosulni a könnyeiddel vagy nevetéseddel. Ez a hiány önmagában egy tátongó űrt hagy az emberi lelken, hiszen a szinkronra, az együtt-érzésre való igényünk elemi. Továbbá, mivel egészen korántól nincs kapaszkodónk arra szüleink tükrén keresztül, hogy nekünk mi is a jó, vagy ha ementén cselekednénk, és az ütközik szüleink akaratával akkor valamilyen büntetésben részesülünk (akár csenddel verésben), elkezdünk távolodni saját vágyainktól és szükségleteinktől.
- Áldozatnak állítja be magát
„Amióta élek, sajnálnom KELL az anyámat. Neki rossz. Neki mindig rossz volt és ő ezt hangoztatja. Ő nem alszik, és ezt mindig elmondja, körülbelül 15 éve hallgatjuk, hogy „nagyon nehéz éjszakám volt”. Ha sok munkája van, akkor „reméli bírja az egészségi állapota”, ha nincs munkája, akkor amiatt hisztériázik. Valójában a saját szintjén sikeres, gyerekei vezető pozícióban, tehát objektíven a rossz élet nem itt kezdődik.”
„Igaziból amióta élek, azóta mindig arra emlékszem, hogy boldogtalan vagy szomorú az anyukám, és természetesen miattam szomorú (de mindenki más miatt is, neki szar volt a családja, panaszkodik a barátaira, panaszkodik apára, a testvéremre, mindenkire). És ő „mégis kitart, mert bár ő egy áldozat, ő milyen ügyes, erős, hogy a nehezített körülmények ellenére is talpon marad.”
- Csak a teljesítmény érték, és az, ami kívülről látszik
„Elbocsájtottak a munkahelyemről és őt kellett sajnálni, mert neki ez mekkora szégyen. 3 hónapig nem beszélt velem. Szakítottam a barátommal, aki engem nem becsült meg, erre velem nem beszélt a családom, a barátomhoz elutaztak 2.5 órányira és anyám sírva fakadt a konyhájában.”
„Csak és kizárólag az anyagiakban méri az emberek értékét.”
„Amikor boldogan megosztanám vele, hogy végre milyen jól keresek, közönyösen hozzám vágja: És az mire elég?”
„Mindig felelősséget hárít, hogy ő neki azért kell ezt meg azt megcsinálni, mert (például), ha nem csinálná meg, apa mit mondana, a faluban mit szólnának…
- Lelkiismeret-furdalást érzel, ha „jobb” lennél nála (vagy ha őszinte)
„Amikor felhívom a figyelmét, hogy ő egy felnőtt ember és ő dönt az életéről, akkor jön az aduász mondata: „Hol tartana a mi családunk, ha én nem ilyen lennék?” Szívem szerint egyszer hozzávágnám, hogy „Hát lehet, hogy előrébb”.
Természetesen ez nem ajánlott, mert ha az ember őszinte vele és tükröt tart a viselkedéséről, na akkor jön az atomrobbanás, világvége. Zokog, nem alszik, és apukám könyörög nekem, hogy soha többé ne írjam le anyának a gondolataim, mert utána hetekig sír-rí és apa hallgatja, hogy nem alszik, mert én miket írtam neki, és bezzeg ő ilyeneket sosem írt az anyjának. Mert ugye mindenki más egy szemét alantas ember, ő pedig a szentséges kitartó áldozat.”
„Van valami mély nyomasztó érzés, ami egyszerre mondja, hogy nem elég, amit teljesítek, és kelt bennem olthatatlan, emésztő lelkiismeret-furdalást, ha valamiben túl jó lennék. Nehogy ő rosszul érezze magát. Mindig azt kell figyelnem, hogy csak épp akkorára nőjek, amikor még nem növök túl rajta, miközben elég nagyra ahhoz, hogy elfogadjon.”
- Nem mentsvár, hanem a tátongó egyedüllét és sóvárgás megtestesülése
„Anyám mindig berendelt maga alá, akkor tud velem mit kezdeni, ha le vagyok nyomva. Annyira fárasztó, akkora teher! Fizikailag nyomja lefelé a vállam, esküszöm érzem, mintha súlyzó lenne a vállamon.
Mindezek mellett, ami még nagyon fájdalmas, hogy az emberben folyamatosan van egy vágy arra, hogy ne így legyen. Van a felnőtt énem, aki tudja, felfogja, hogy ez sosem lesz, egyszerűen anyám elviselhetetlen, kinyírja a boldogság csíráját is maga körül, inkább sose lássam többé – és van a tisztalelkű kisgyermek énem, aki belehal ebbe minden alkalommal, hogy ilyen az anyukája.
Vágyakozik, reménykedik, gondolkodik, hogy mit tehetne még, miért alakult így, hol rontotta el, mit kellene tenni ahhoz, hogy ez változzon?
Egy nárcisztikus édesanya gyereke úgy halad előre az életben, hogy húz maga után egy kövekkel megpakolt raklapot, tehát eleve nehezen halad, de ez a raklap rá van erősítve az anyjára is, aki minden lépésénél visszafele húzza.
Nem az történik, hogy az édesanya egy örök mentsvár, támogató várfal az ember mellett.
Gyakorlatilag, a szülői oldalt tekintve az ember teljesen egyedül van.”
A felismerés természetesen az első lépés csak, de már nagy terhet vehet le a válladról ez is, hogy végre nem azon gondolkodsz, te mit ronthatsz el mindig, amiért nem tudott az a meghitt viszony kialakulni köztetek, amiért gyomorgörcsöt és hiányt érzel a kapcsolódás során. Olyan embertől várod a megfelelő szeretetet, aki képtelen rá. Ami nem kell, hogy ezen túl is így legyen, lassacskán elkezdheted kivenni ezeket a nehéz köveket a hátizsákból, meggyászolni azt a szülőt, akid sosem volt, és szép lassan rátalálni magadra – talán életedben először.