A magány a modern világ legnagyobb gyilkosa: látszólag kapcsolódások ezreinek lehetősége áll előttünk, hiszen egy pillanat alatt beszélgetésbe elegyedhetünk szinte bárkivel. Azonban az, hogy állandóan tudjuk, kivel épp mi történik, vagy hogy elég egy üzenetet írnunk ahhoz, hogy azt érezzük, törődtünk a másikkal közel sem elégíti ki a valódi összetartozás és intimitás igényünket, amire éhezünk.
Ezzel ez ördögi körben tart minket, ahol a felszín és látszat fenntartása miatt a mély kapcsolatok megteremtésére és ápolására nem marad időnk, vagy egyszerűen felcseréljük a kettő fontossági sorrendjét.
És vannak olyan események, időszakok, amikor az addig elnyomott érzéseink feltörnek, és egyedüllétünk hirtelen sajogva a szívünkbe markol. Ilyenek azok az időszakok, mikor váratlanul leomlik valami, amivel addig kompenzáltunk – például a folyamatos munkába meneküléssel, vagy egy nem valódi értékeken alapuló kapcsolattal – vagy egyszerűen mikor a külvilág ingerei a szokásosnál jobban emlékeztetnek arra, hogy mennyire jó lenne szeretni, és szeretve lenni.
Ilyen lehet a Valentin-nap, amikor szájhúzva nézzük a húszezredik szál rózsát és, hogy hirtelen mindenki milyen romantikus vacsorát tud rittyenteni az éppen aktuális „élete párjának”, esetleg egy esküvő, ahol az ifjú pár örömére mi aznap este csak az itallal kerülünk közeli kapcsolatba, és ami talán a legszívfacsaróbb, és a legtöbb ember számára a legmagányosabban tud telni, a karácsony.
Hiszen mégis mit kezdjen magával az ember a szeretet ünnepén, amikor nem dolgozik senki, az egész város elnémul, ha neki nincs kivel lennie? Lehet ez azért is, mert az embernek valójában nincs már családja, vagy csak távol van tőlük, de egyszerűen azért is, mert hiába van papíron családja, párja, valójában az érzelmi melegség és elfogadás csírája sincs meg. Belül valójában sosem érzi magát otthon, akkor sem, ha fizikailag otthon van.
Bárhogy is legyen, a család, a kapcsolódás külső és belső hiánya is ugyanolyan fájdalmas tud lenni, és különösen nehéz ezt félretenni, ha a külvilág minden szeglete, szembejövő képe, égősora és illata arra emlékezteti az embert, hogy milyen meghittség hiányzik az ő életéből.
Mit lehet tenni ilyenkor? Bár sokszor nagyon nehéz, olykor érdemes megkérdőjelezni, amit magunk körül látunk: vajon a valentin-napi rózsaszálakból hány őszinte, és hány csak kompenzáció azért, amiért másképp, máskor nem tudunk valójában figyelni a másikra? És a karácsonyi ajándékok nagysága biztosan együtt jár azzal, hogy mennyire szeretnek valakit, vagy afféle szeretetpótlás, vagy felvágás? Na és ha a karácsony valójában a meghittség és egymásra figyelés ünnepe, akkor miért érezzük szükségét ezt megmutatni az egész világnak, és miért akadunk ki, ha nem készül el a tökéletes fotó, amin a család minden tagja makulátlanul, irigylésre méltóan mutat?
Nagyon fontos emlékeztetnünk magunkat arra, hogy bár most lehet, hogy ezt a néhány napot akár fizikailag, akár lelkileg egyedül töltjük, mégis mennyi fontos kapcsolódás van az életünkben, hogy melyek azok a helyzetek, ahol szeretve, és elfogadva érezzük magunkat. És ha esetleg azzal szembesülünk, hogy életünkben nincs elég mély kapcsolat, akkor ne engedjük bele magunkat az érzésbe, hogy ez már innentől így lesz, hiszen felnőttként minden pillanatban választhatunk, alakíthatjuk az életünket, és bár a családunkat nem választhattuk meg, a saját családunkat mi teremtjük, ahogy a saját közösségünket, barátainkat is mi választjuk. Úgyhogy lehet, hogy eddig így volt, de a mai naptól lehet ez teljesen máshogy is.
Amit pedig a jelen pillanatban mindig tehetünk magunkért, hogy megállunk egy pillanatra ilyenkor megkérdezni magunktól, hogy én mire vágyom most igazán? Hogyan tudnék lazítani egy kicsit, hogyan tehetném kellemessé, meghitté magamnak ezt a néhány napot? És ennek nem kell semmilyen tradícióhoz, vagy elváráshoz igazodnia. Hiszen ha épp senki nem ünnepel velünk, senki nem szeret minket, akkor is mindig van lehetőségünk szeretetteljesen fordulni magunk felé, és ünnepelni magunkkal.
fotó: Pinterest