Gyenge vagy erős az, aki segítséget kér?

„Nekem nem kell segítség, én nem vagyok beteg” – avagy igenis vannak dolgok, amiket nem kell egyedül megoldani.

Valamelyik nap belefutottam egy bejegyzésbe egy közösségi oldalon: egy fiatal fiú kifakadt, hogy az elmúlt időszaka nagyon megterhelő volt érzelmileg, így szakemberhez fog fordulni, és hogy csak szerette volna ezt megosztani valakivel. A bejegyzést pillanatok alatt jó és kevésbé jó tanácsok tömkelege öntötte el: hirtelen az emberek nagy része úgy érezte, hogy ő tökéletesen tudja, mi a legjobb az egyébként többiek számára teljesen idegen fiú mentális egészségének, és nem is késlekedett azt tudomására hozni.

Persze tudom, ilyenkor mindenkit a segíteni akarás és jó szándék vezérel – sajnos azonban berögződéseinket és saját korlátainkat a másikra tolva sokszor pont azt az egyetlen dolgot nem adjuk meg a segítségre vágyó ember számára, ami legfontosabb lenne számára: hogy rendben van, ha nincs rendben. És hogy bátran fordulhat segítségért bármilyen módon, amely számára a legjobbnak érződik, és hogy ettől ő nem lesz „gyengébb”, vagy „kevesebb”.

Valahol még mélyen él ez rengeteg emberben: oké az, ha csőtőrés van a lakásomban és kihívok egy szakembert, rendben van, ha tárcsázom a tűzoltókat, ha felgyullad a lakásom, és ha épp szokatlan testi tüneteim vannak, vagy fáj valamim, akkor orvoshoz megyek. De ha belül égek, ha úgy érzem, hogy valami bennem borult meg, akkor azt magamnak kellene megoldani, és lehetőleg minél kevesebb embernek szólni róla. Hát ezt jelenti erős embernek lenni, nem?

Pedig az, hogy a dolgok kint, vagy éppen bennünk „romlanak el”, valóban nem különbözik olyan sokban, és érzelmi világunk sokkal komplexebb annál, minthogy mindent fel kellene dolgoznunk, és megoldanunk egyedül. Bennünk csapódik le minden, ami velünk valaha történt – még ha nem is emlékszünk rá –, a külvilág sokszor zajos, traumatikus és kétértelmű eseményei, kapcsolataink, melyek általában közel sem egyszerűek, de annak is van lenyomata, ami a felmenőinkkel generációkra visszamenőleg történt. Szóval azt hiszem, figyelembe véve mindezt jogos kinevetni azt, aki azt állítja, hogy terapeutához fordulni gyengeség vagy szégyen, miközben egy influenzával vagy törött lábbal rendben van ellátogatni orvoshoz.

Csak sajnos minderről nagyon nehéz beszélni, és különösen nehéz beszélni a lelki egészségről itthon. Mert tíz millió „egyedül megoldom” ember országa vagyunk, miközben az élen járunk depresszióban, alkoholizmusban és öngyilkosságban. Mert ha valaki azt mondja, hogy mostanában nagyon lehangolt és nincs ereje kikelni az ágyból, akkor azt ajánljuk neki, hogy csak foglalja el jobban magát. Mert ha valaki szakemberhez fordulna, akkor megkérdezzük, hogy vajon megpróbálta-e már kihúzni magát a gödörből. Mert itthon még mindig jobban elfogadott jósnőhöz vagy látóhoz fordulni, mint pszichológushoz. Mert sokszor kísérletet sem teszünk arra, hogy igazán megbarátkozzunk azzal a rendkívül bonyolult lénnyel, amelyek vagyunk, hogy tényleg, gyökerénél értsük és oldjuk meg sérelmeinket – ezért inkább csak éldegélünk tovább démonainknak hátat fordítva, ahogy épp sikerül.

Pedig kinyújthatnánk a kezünket mások lelke felé. Odafigyelhetnénk őszintén, saját félelmeinket félretéve a másikra, meghallgathatnánk és ami még fontosabb, végre meghallhatnánk a másikat. Tanácsok helyett csak figyelve arra, hogy ő mitől érezné jól, biztonságban és elfogadva magát, legyen az gyógyszer, terápia, kineziológia, jóga, vagy bármilyen kutyafüle. Nekünk nem kell, hogy ugyanaz működjön.

Persze mindez előtt magunkban kell elfogadnunk azt, aki nem mindig szikla szilárd, és olykor egy ideig egyáltalán nincs kedve kikelni az ágyból, vagy nagyon sokat agyal, szorong felesleges dolgokon, esetleg újra és újra kellemetlen kapcsolatokba keveredik, bántja magát, vagy a másikat, bármi: szóval azt a részünket, amit sokszor elfojtunk, aminek kifogásokat keresünk, ahelyett, hogy igazán odafigyelnénk rá, és foglalkoznánk vele.

Mert segítségért fordulni, és tenni a saját lelki egészségünkért – egyáltalán már felismerni, és lépéseket tenni az ügy érdekében – ugyanolyan tiszteletre méltó, mint egészséges ételeket választani testünk számára, karrierünket építeni, vagy elmenni egyet kocogni esténként.

Mert nagyon sokan lehetnénk jóval boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak, és mert tökéletes ember nincs, csak olyan, aki nem akar, vagy nem mer szembenézni saját mélységeivel.

 

Csirmaz Luca
Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, pszichológus, a PszichoLive szakmai vezetője. Hiszem, hogy együtt könnyebb, hogy önmagunkon dolgozni a legnagyszerűbb dolog amit tehetünk, és hogy mindenki megérdemel egy szeretetteljes környezetet és csillogó szempárokat - beleértve azt is, amikor tükörbe néz.

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

A nárcisztikus szülő gyermeke örökké a „nem elég jóság” árnyékában élhet – 5 jel, hogy felismerd

„Ha egy mondatban kellene jellemeznem, milyen érzés egy ilyen örömgyilkos édesanyával élni egy életet, akkor annyit mondanék, hogy olyan, mintha rátett volna a hátadra...

Gázlángozás – A manipulációs stratégia, mely eléri, hogy őrültnek gondold magad

„Oh, ugyan már! Soha nem mondtam ilyet! Csak túlságosan érzékeny vagy. Nem tudom, hogy miért csinálsz akkora ügyet ebből…” – ha ismerősek ezek a...