A gyermekkor ideális esetben a biztonságról, a fejlődésről és a fokozatos önállósodásról szól. Előfordul azonban, hogy a családban kialakuló nehézségek miatt a gyermeknek olyan felelősséget kell viselnie, amely meghaladja életkori sajátosságait. Ezt a jelenséget nevezzük parentifikációnak. Ilyenkor a családi szerepek eltolódnak: a gyermek részben vagy teljesen olyan feladatokat vesz át, amelyek a szülő feladatai lennének.
A parentifikáció két alapvető formában jelenhet meg. Az egyik az instrumentális parentifikáció, amikor a gyermek rendszeresen gyakorlati feladatokat lát el, például gondoskodik kisebb testvéreiről, vezeti a háztartást vagy más, felnőtt felelősségi körbe tartozó teendőket végez. A másik az érzelmi parentifikáció, amely során a gyermek a szülő bizalmasává, vigasztalójává vagy érzelmi támaszává válik. Ebben a helyzetben gyakran úgy érzi, hogy a család lelki egyensúlya rajta múlik, ezért saját érzéseit és szükségleteit háttérbe szorítja.
A jelenség hátterében többféle családi nehézség állhat. Gyakran megfigyelhető olyan családokban, ahol valamelyik szülő mentális vagy fizikai betegséggel küzd, szerhasználati problémája van, válás vagy gyász terheli a családot, illetve tartós anyagi vagy kapcsolati krízis áll fenn. Ezekben a helyzetekben a gyermek sokszor nem tudatos döntés eredményeként vállalja magára a felelősséget, hanem alkalmazkodási stratégiaként próbálja fenntartani a család működését.
Önmagában az, hogy egy gyermek részt vesz az otthoni feladatokban, még nem tekinthető károsnak. A problémát az jelenti, ha a rá háruló felelősség tartóssá válik, meghaladja fejlettségi szintjét, és ezért cserébe nem kap megfelelő támogatást, elismerést vagy érzelmi biztonságot. Jurkovic és munkatársai (2001) által végzett kutatások szerint nem csupán a gyermekre háruló feladatok mennyisége meghatározó, hanem az is, hogy a gyermek megéli-e erőfeszítései elismerését, illetve kap-e megfelelő gondoskodást és érzelmi biztonságot. A méltánytalanság tartós megélése különösen kedvezőtlen hatással lehet a személyiség fejlődésére.
A parentifikáció hatásai gyakran felnőttkorban válnak igazán láthatóvá. Az érintettek nehezebben kapcsolódhatnak saját érzéseikhez, fokozott felelősséget vállalhatnak mások problémáiért, és nehézséget okozhat számukra a határok kijelölése vagy a segítség elfogadása. Párkapcsolataikban gyakran megjelenik a túlzott gondoskodás, a saját szükségletek háttérbe helyezése és a partnerért érzett túlzott felelősség.
A parentifikált gyermekek kívülről sokszor rendkívül érettnek, önállónak és megbízhatónak tűnnek. Ez a korai érettség azonban gyakran kényszerű alkalmazkodás eredménye, amelynek a saját érzelmi szükségletek elnyomása lehet az ára. A jelenség felismerése és megértése fontos lépés ahhoz, hogy az érintettek felnőttként egészségesebb kapcsolati mintákat alakíthassanak ki, és megtanuljanak a másokról való gondoskodás mellett önmagukra is figyelmet fordítani.