A szerelemről szóló történetek jelentős része valójában mindig ugyanazt az élményt próbálja megragadni: azt a mindent elsöprő kezdeti állapotot, amikor az ember úgy érzi, hogy a másik nélkül egyszerűen nem tud létezni. A hollywoodi romantikus filmek, a popzenék, a versek vagy akár a klasszikus regények nagy része is ezt az első szakaszt idealizálja. Azt az időszakot, amikor minden az érzelmekről szól, és amikor a racionalitás háttérbe szorul. Valójában ez nem is véletlen, mert ez az állapot tényleg olyan erős, hogy szinte lehetetlen kontrollálni. Körülbelül annyi esélyünk van elfojtani, mint egy tüsszentést.
Pszichológiai szempontból ennek az az oka, hogy a szerelem kezdeti szakasza alapvetően nem tudatos működés. Ilyenkor a bennünk élő gyermeki rész kapcsolódik a másik ember gyermeki részéhez. Az a korai tapasztalatokat magában hordozó gyermeki énrész, amely valaha rajongással nézett az elsődleges kötődési személyre, legtöbbször az anyára. A pszichoanalitikus megközelítés szerint ezért is ennyire intenzív ez az élmény: mert részben felidézi azt a korai szimbiotikus állapotot, amikor a biztonság, az elfogadás és az összeolvadás élménye természetes volt számunkra.
Ideális esetben azonban ezt a kezdeti, szimbiotikus időszakot követi valami más is. Megérkezik a megbékélés, az autonómia és a szeretet stabilabb formája. Az a szakasz, amikor már nemcsak rajongunk a másikért, hanem látjuk a hibáit is, és mégis mellette döntünk. Ilyenkor már nem két idealizáló gyermeki rész kapcsolódik egymáshoz, hanem két felnőtt ember vállalja a kapcsolatot annak minden nehézségével együtt. Talán ez az érett szeretet egyik legfontosabb jellemzője.
A Materialists éppen ezt a kettősséget próbálja szétszedni. Mintha azt mondaná, hogy az egyik oldalon ott van a mindent elsöprő szerelem, amely tele van érzelemmel és szenvedéllyel, de önmagában nem biztos, hogy elég egy működő kapcsolathoz. Ezt képviseli a Chris Evans által alakított karakter is, akivel a főhősnő múltbeli kapcsolata alapvetően az érzelmekre épült, miközben az életük megrekedt. A szerelem megvolt, de hiányzott a stabilitás, a közös jövőkép és az előrelépés lehetősége.
A másik oldalon pedig ott van a Pedro Pascal által megformált férfi, aki szinte minden szempontból tökéletes partnernek tűnik. Sikeres, intelligens, stabil, kifelé nézve minden „rendben van”. Csakhogy hiányzik az érzelmi kapcsolódás. És itt válik igazán érdekessé a film kérdése: melyiket választjuk? A szenvedélyt stabilitás nélkül, vagy a biztonságot érzelmek nélkül?
A film szerintem nagyon pontosan mutat rá arra, hogy egyik sem működik önmagában. A párkapcsolat nem pusztán racionális döntés, de nem is kizárólag ösztönös szerelem. Nem lehet listák alapján társat választani, mert hiába „tökéletes” valaki papíron, ha közben az érzelmi kapcsolódás hiányzik. Ugyanakkor az is kevés, ha csak a szenvedély van jelen, miközben az élet más területei teljesen szétesnek.
És talán itt érkezünk el a film legizgalmasabb pszichológiai vonalához. A főhősnő ugyanis szembesül azzal, hogy a racionalitás és az objektív szempontok önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy valóban megismerjünk valakit. Az egyik kliense számára összehoz egy férfit, aki látszólag minden kritériumnak megfelel, később azonban kiderül róla, hogy bántalmazó személyiség. Ez teljesen megingatja a főhősnő addigi világképét, mert rádöbben arra, hogy valamit figyelmen kívül hagyott: a saját megérzéseit.
Amikor később visszaolvassa a jegyzeteit az első találkozásról, újra és újra ugyanaz a szó tér vissza: unalmas. A férfi unalmas volt számára. Nem tudott valódi kapcsolódást kialakítani, miközben folyamatosan saját magáról és a sikereiről beszélt. És utólag a főhősnő rájön arra, hogy talán már akkor érzett valamit, csak nem hallgatott rá. Mert a valódi személyiségünket intim helyzetekben nem tudjuk teljesen elrejteni. A testbeszéd, a kommunikáció, az agresszió megjelenése, a másik határainak tisztelete mind-mind nagyon gyorsan árulkodóvá válnak.
És valahol ez segíti a főhősnőt abban is, hogy saját magát se egyszerűen hideg vagy számító emberként lássa. Mert bár egy társközvetítő cégnél dolgozik, és látszólag nagyon racionálisan gondolkodik a kapcsolatokról, valójában mélyen foglalkoztatják az emberek. Fontos számára, hogy mi történik velük, felelősséget érez a döntéseiért, és empátiával fordul mások felé. Amikor rádöbben arra, hogy hibázott, nem menekül el a helyzetből, hanem próbál segíteni annak a nőnek, akit veszélybe sodort. És talán ez az a pont, ahol ő maga is átértékeli a saját korábbi kapcsolatát.
Mert végül a film nem azt mondja, hogy a szerelem önmagában elegendő, de azt sem, hogy a kapcsolat pusztán racionalitás kérdése. Inkább arról beszél, hogy egy jó kapcsolatban két ember nem elnyomja, hanem építi egymást. Külön-külön is képesek fejlődni, de egymás mellett még inkább. Ha a másik hisz bennem, támogat, szerethetőnek és értékesnek lát, akkor én magam is könnyebben hiszem el, hogy képes vagyok változni, fejlődni, továbblépni. Egy valóban jó kapcsolat nem beszűkít, hanem tágítja az ember személyiségét.
És talán ez a film legfontosabb gondolata: a társválasztás nem arról szól, hogy a nap huszonnégy órájában eksztatikus rajongást érezzünk a másik iránt. Hanem arról, hogy ketten együtt többé válunk. Hogy létrejön egy olyan közös tér, amelyben én is épülök, a másik is épül, és megszületik valami, ami külön-külön egyikünkben sem létezne. Talán ezért is lehet igaz az a gondolat, hogy egy kapcsolatban egy meg egy néha nem kettő, hanem három.
És ezért működik jobban a Materialists eredeti címe is. Mert a film végső soron arról beszél, hogy az emberi kapcsolatok fölött nem lehet pusztán materialista szemlélettel gondolkodni. Nem lehet mindent státuszra, pénzre, külső tulajdonságokra vagy racionalitásra redukálni. Mert végül nem ezek döntik el, hogy valóban képesek vagyunk-e kapcsolódni egymáshoz.