A minap láttam egy TED videót, ami azzal foglalkozott, hogy a depresszió és szorongás valójában elsősorban nem patológiának tekinthetők, hanem jelzésnek arra, hogy bizonyos igényeid nem elégülnek ki tartósan. Johann Hari érzékletesen beszélt a témáról, és saját útjáról, melyben hosszú évekig küzdött az előbbi jelenséggel, és szembesült a rendszer gyógyszer-orientált szemléletével. A megoldás egy ideig működött, de idővel a problémák újra felszínre törtek. Mindebből ő azt a tanulságot szűrte le, hogy jelentős váltásra van szükség, és ahelyett, hogy valaki agyát, szervezetét hibásnak címkéznénk, kezdjünk el úgy tekinteni rá, mint egy érzékeny jelzőrendszerre, ami szimplán azt mutatja meg, hogy valahol nincs most egyensúly, valami nem oké.
A beszélgetésről eszembe jutott saját életutam, és az, amit ismerőseimtől és klienseimtől hallottam: olyan orvosok, akik elképesztően fiatal személynek mondták egy depressziós epizód alatt, hogy „lehetetlen, hogy gyógyszer nélkül jobban legyen”. Szakemberként szívszorító ilyeneket hallanom, mert napról napra látom, hogy a fejlődés esszenciája az, ha megtapasztalom és elhiszem: hatásom van az életem minőségére, vannak bennem készségek, amiket képes vagyok csiszolni ahhoz, hogy boldogabban éljek.
Johann a magány jelenségét emeli ki, mint népbetegséget a modern társadalomban. Míg évezredekig közösségekben, szorosan egymásra utalva éltünk, addig ma praktikusan megvan minden lehetőségünk, hogy alapvető szükségleteink kielégítése felnőttként ne függjön szorosan más emberek jelenlététől. Azonban úgy tűnik, az ember kötődés és kapcsolódás iránti igénye messze felülírja ezt, és amikor nem tudunk tartozni valahová, amikor elveszítjük a reményünket környezet valamely tagja felé, könnyedén átélhetünk depressziós szakaszokat.
„Amikor depressziós emberekkel beszélgetünk, gyakran tanácsoljuk nekik, hogy »csak légy önmagad! « Pedig amit mondani kellene, hogy ne legyél önmagad, legyél mi, legyünk együtt” (Johann Hari)
A másik okot a „lélek KFC-jének” nevezi: egyre inkább elhisszük, hogy a pénz, a materiális dolgok meg fogják oldani az életünket, hogy tudunk boldogságot vásárolni. Egy ilyen értékrendszer mentén élni éppen olyan, mint gyorséttermi ételekkel táplálni a lelkünket, mely hatására egyszerűen az fáradttá, egészségtelenné válik. Tehát az, hogy a megfelelő értelmek köré építjük-e fel az életünket, annak minőségére is hatással lesz, és hiába próbáljuk annyi ideje elhinni, hogy az anyagi bőség meg fog oldani mindent, számos kutatás utal arra, hogy ez közel sem így van.
Alice Miller hasonlóan jelzésként értelmezi a depressziót A tehetséges gyermek drámája című könyvében. A depresszió, elmélete alapján a valódi én tagadását is jelölheti, az én elvesztésének közvetlen jeleként tekinthető, melyben tagadjuk saját érzelmi reakcióinkat és megérzéseinket.
„A depresszió a seb közelébe vezet, a hiány meggyászolása vezet a seb gyógyulásához.” (Alice miller)
„A tagadás az életben maradáshoz, a szeretetvesztés elkerüléséhez szükséges alkalmazkodással a gyermekkorban veszi kezdetét. Ezért a depresszió igen korai sérülésre utal. Már a kezdetekkor, az újszülöttkorban esnek ki olyan érzelmi tartományok, melyekre a szilárd éntudat kialakításához lenne szükség. Vannak gyermekek, akik már a legkorábbi érzéseiket, elégedetlenséget, haragot, aggodalmat, fájdalmat, sőt az éhségérzetüket sem élhették át szabadon. Anyák olyankor büszkén mesélik, hogy csecsemőjük milyen szépen megtanulta elnyomni éhségérzetüket. Ismertem felnőtteket ilyen, levelekkel alátámasztott tapasztalatokkal. Soha nem tudták bizonyosan, hogy valóban éhesek-e, vagy csak „azt képzelik”, s azon szorongtak, hogy az éhségtől tehetetlenné válnak.
Mi történik akkor, ha az anya nem képes arra, hogy segítsen gyermekén? Mi történik, ha mint oly gyakran megesik, nemcsak, hogy nem képes arra, hogy gyermeke kívánalmait kitalálja és teljesítse, hanem maga is szükséget szenved?
Akkor tudattalanul, gyermeke felhasználásával arra törekszik, hogy saját igényeit elégítse ki.
Mindez nem zárja ki az érzelmi kötődést. Ám ebből a kizsákmányoló kapcsolatból életfontosságú tulajdonságok hiányoznak, mint például a megbízhatóság, érzelmek folyamatossága, állandósága, s mindenekelőtt hiányzik annak lehetősége, hogy a gyerek a saját érzéseit, érzelmeit átélhesse. A gyerek olyasmit fejleszt ki magában, amire az anyának van szüksége, s ami az adott pillanatban megmenti az életét (azaz biztosítja anya vagy apa „szeretetét”), ám egész életen át megakadályozza abban, hogy saját maga lehessen. Ilyen esetben a gyermek természetes, életkorának megfelelő igényei nem tudnak integrálódni, hanem hasadtan vagy elfojtottan léteznek. Az ilyen ember később, anélkül, hogy erről tudomása volna, a saját múltjában él.”
Felhasznált irodalom
Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája
https://www.youtube.com/watch?v=MB5IX-np5fE
A képek forrása: Pexels