De miért is ragaszkodunk ennyire és miért tekintjük kőbe vésettnek azt, hogy hogyan kell viselkednie bárkinek. Erre nyilván az a triviális válasz, mint minden szokásrendszerre: így könnyű eligazodni a világban. Könnyű, kézenfekvő, egyszerű, már-már kényelmes- lenne, ha ezek nem állnának ilyen hihetetlenül távol az emberi természettől.
Mi mégis emberként kizárólag rendszerben tudunk gondolkodni. A legtöbb ember úgy van vele, ha tőlem ezt várják el, és én -ha ennek nehézségek árán is- eleget teszek, akkor más is csinálja így. Különben értelmetlenné válik az erőfeszítésünk. Azt figyeltem meg, hogy azok, akik a legnagyobb nehézség árán integrálják magukat az őket körülvevő társadalmi elvárásokba (vagy nem is képesek rá és csak látszólagosan tesznek eleget ezeknek), azok válnak a rendszer legnagyobb élharcosává (lásd azt a bizonyos ereszen menekülést).
A rendszer rossz. Nem most vált azzá és nem is ez a valaha volt legrosszabb, de ez nem azt jelenti, hogy nem kell mindent megtennünk, hogy változtassunk rajta. A legnagyobb
elszenvedői nyilvánvalóan a normának kikiáltott elvárásoktól eltérő/eltérni vágyó személyek, de kézenfekvő megemlíteni a női jogokat is. A gyermekeket pedig továbbra is leginkább jószágnak tekintik rendszer szinten. Ezzel pedig meg is érkeztünk ahhoz, ami engem mostanában leginkább foglalkoztat: a gyermekek.
A gyereknevelés kapcsán is elsősorban a lányok botrányos megkülönböztetése szokott reflektorvénybe kerülni, teljes joggal, hiszen számos tanulmány értekezik arról, hogy a társadalom hogyan igyekszik még mindig engedelmes, csendes, véleménytelen feleséget nevelni belőlük, elhitetve velük, hogy eleve alkalmatlanok például a tudományos pályára.
A kisgyerekek érzéseit rengetegféleképpen csonkítják: például egy kislány nem lehet mérges, nem tiltakozhat és nem lehet hangos, vagy feldúlt. Jobb, ha semmi olyan érzést nem mutat, ami nem kedves, mert rögtön hisztisnek, kezelhetetlennek, elviselhetetlennek titulálják és bár egy hisztis kislány, hogy is mondjam, a társadalom szemében „kellemetlen jelenség”, de mégis egy hajszálnyival elfogadottabb, mint egy érzéseit kimutató kisfiú. Botrány. Tényleg.
Bizony a kisfiúk sem maguktól lesznek olyan felnőtt férfiak, amilyenek. „Vágyom egy férfira, aki kedves, lehet beszélgetni vele, nem tárgyiasít, kimutatja az érzéseit és nem bánt”. Valóban? Akkor miért is neveled úgy a kisfiadat, hogy a kislányok hajhúzgálása/lökdösése/rugdosása/csúfolása megfelelő udvarlási forma (csak hogy tisztázzuk, ez a tárgyiasítás és bántalmazás alapja, hiszen legalizálja a szeretet
kifejezésesét bántással), és miért szólsz rá a kisfiadra hogy „csak a lányok sírnak”?
Tisztában vagy vele, hogy az óvodás korú gyermeked egyetlen kifejezési eszköze a testi és/vagy lelki fájdalomra a sírás? Bármily meglepő, nem lesz képes két összetett mondatban elmesélni, hogy mennyire kellemetlen neki a körülötte kialakult helyzet és nem fogja tudni leírni, hogy pontosan mi is zaklatta fel ennyire. Engedd sírni, ne szégyenítsd meg, ne stigmatizáld, ne mondd, hogy „anyámasszony katonája”. Ha engeded ugyanis, hogy kisgyerekként sírással fejezze ki az érzéseit, úgy alkalma adódik arra, hogy megélje azokat és ez az út ahhoz, hogy későbbiekben megértse, megkülönböztesse, kifejezze azokat. Segíts neki megnyugodni, ha lehet, kérdezd, majd korának megfelelően magyarázd el és nyugtasd meg, hogy ez rendben van. Rosszul érezni magad valami miatt, az tök oké. Hisztizik néha? Az is jó. Hidd el, oka van rá, csak nem érti. Tudom, iszonyat tud lenni, pláne, amikor te is fáradt vagy és kimerült. Legszívesebben te is toporzékolnál, de nem teheted, hát elvárod, hogy ő se tegye. Ne felejtsd, ő még csak egy kisgyerek és a kellemetlen érzések megértése, kifejezése a kulcs nem csak a jó érzések (beleértve a szeretet) kifejezésére, de
ez a kulcsa felnőttként a konfliktusok hatékony megoldásának.
Hányszor fordul elő a kapcsolatokban, hogy a férfi haza érve az élő fába is beleköt? Veszekedtek, de azt sem tudjátok min. Hát ez az a pillanat, amikor érdemes elgondolkodni, hogy valami egészen más húzódhat a háttérben, amit nem tud kifejezni, mert
a, fel sem ismeri, hogy mi a baj
b, nem mer vele szembenézni, mert „egy férfi nem panaszkodik”.
Segíts a gyermekednek megtanulni az érzelmeit, mert felnőttként majdnem lehetetlen. Nekem szerencsém van, a férjem változtatni akart. Most 36 éves, és épp tanulja megkülönböztetni a szégyent a fájdalomtól, a stresszt a dühtől. Az összetett érzések még gyakran fejtörést okoznak, de két év rendkívül elkötelezett terápiát követően, egyre világosabban látja a rossz érzéseinek a forrását, így a külső konfliktusok kevesebbszer okoznak nehézséget köztünk. Ahogy pedig lassan körvonalat nyernek az indulatok, párhuzamosan erősödnek az öröm, a boldogság és a szeretet kifejezésének eszközei is. Hát ugye nem kell részleteznem, hogy ennek milyen előnyei is vannak! 🙂
A kép forrása: Pixabay