Egyre gyakrabban használjuk hétköznapi értelemben is a játszma kifejezést. Általában bizonyos emberi kapcsolódásra értjük, de vajon mit is jelent ez a pszichológiában? Az Eric Berne nevéhez köthető kifejezést mára már nemcsak a tranzakcióanalízis irányzat használja, hanem sok más iskola is beépítette a kifejezéstárába.
Viták, konfliktusok során gyakran érezzük, hogy amit hallunk, vagy amit mondunk az egy előre megírt forgatókönyvet követ. Szinte pontosan fel tudjuk idézni a mondatokat, hangsúlyokat, gesztikulációt, testtartást, amiket akkor lejátszunk a másikkal. És azt is, amit akkor éreztünk: valami furcsa kellemetlen érzést, ami ismerősnek hat, „pontosan ezt éreztem korábban is”. Amikor a kliensek beszámolnak játszmáikról, visszatérő elemként jelenik meg: a megint ez történt, mindig ez van, mindig ugyanaz történik, amikor én azt mondom, hogy (…) akkor ő mindig azt válaszolja, hogy (…) mondatok. Mindez meddő vitába torkollik, nem lépünk előre a megoldásban, és gyakran azt a tapasztalatot rögzítjük, hogy nem is arról beszéltünk, ami valójában a probléma.
Berne a viselkedés – gondolatok és érzések koherens egységét énállapotoknak nevezi, amikből hármat különít el:
- A bennünk élő Gyermeki énállapot mindazon nagy, viharos, sokszor szélsőséges érzelmek, pozitív vagy akár negatív, amiket valamikor a múltban már egyszer átéltünk.
Kreatív tevékenység során átélni a flow élményt a bennünk élő kreatív, játékos Szabad Gyerek állapotot jelenti, felbőszült oroszlánként üvölteni, netán csapkodni, kiabálni pedig a Lázadó Gyereket jelöli. Főnökünk kérésére azonnal, szorongva elvégezni a munkát, annak, ellenére, hogy éppen akkor nincs rá időnk, jelentheti az Alkalmazkodó Gyerek működést.
- A Szülői énállapot is hasonlóan archaikus – ősi – mint a gyermeki, csak a bennünk működő szülő korlátokat szab, határokat állít fel (Irányító Szülői), vagy gondoskodik, ápol, óv (Gondoskodó Szülői).
- A Felnőtt énünk pedig döntéseket hoz, gondolkodik, dolgozik, felnőtt beszélgetéseket menedzsel, és a jelenben mozog. Mindhárom énállapot egységes, harmonikus használata eredményez egy kiegyensúlyozott működést.
Amikor viszont játszmában vagyunk a másikkal, akkor kizárjuk a tudatosságot, azt a Felnőtt énállapotot, ami felel a logikus gondolkodásért és az itt és most reakciókért. Olyan, mintha a múltban ragadnánk, és a korábban megtanult viselkedésmintázatokat játszanánk le újra és újra. Ezek a minták a Gyermeki és a Szülői énállapotban gyökereznek, automatikusan működnek, és bizonyos mondatokra, reakciókra aktiválódnak. Úgy lehet elképzelni, mintha a másik egy horgot dobna felénk, egy-egy mondattal, kifejezéssel rátapint a leggyengébb pontunkra, amire mi gyakran felnagyított, nem a helyzethez illő érzelmi reakciót mutatunk.
A játszma célja, hogy fenntartsunk egy ál-intimitást, azaz a kapcsolódás illúzióját. Amikor elkezdünk játszmázni, akkor csak úgy teszünk, mintha valódi kötelék lenne közöttünk, de valójában nincs, mert van valami ki nem mondott távolság, ami megakadályozza, hogy őszinte, laza, nyílt viselkedést mutassunk. Nem tudjuk megfogalmazni, mi ez az akadály, de fizikailag is érezhetjük, mintha korlátok, közé lennénk szorítva: befeszülünk, egyből pattanunk, idegesek leszünk, és felveszünk olyan pózokat, amikről érezzük, hogy idegen, nem a miénk.
Ezek a játszma során előre kiosztott szerepek: az Üldöző – aki támadásba lendülve beüldözi az Áldozatot – aki gyakran érzi vitahelyzetben falhoz szorítva magát, és vár a Megmentőre, aki majd segít neki. Ezeket a szerepeket játszma során folyamatosan le – és felvesszük, cserélgetjük.
Játszmában lenni nem feltétlenül kellemes érzés, mégis csináljuk, de akkor miért?
Azért, mert játszma során zsebeljük be a legtöbb zsetont, megerősítést, legyen ez akár pozitív vagy negatív. Az egyik legfontosabb alapszükségletünk az elismerés iránti éhség csillapítása, amit – Berne szerint – a leghatékonyabban a játszma során érhetünk el. A valódi bensőséges, intim, felnőtt, tudatos kapcsolódás számos munkával, veszéllyel és önismereti munkával jár: tudni, hogy mit is akarunk, tisztában lenni a határainkkal, miközben őszintén kitárulkozunk a másiknak, aki bármikor dönthet úgy, hogy kilép a kapcsolatból, nagyon fenyegetőnek tűnik.
A játszmából viszont csak akkor tudunk kilépni, ha rájöttünk, hogy miben is vagyunk, és tudatosítjuk magunkban, hogy nem akarunk játszmázni. De, ha sikerül elindítanunk, majdnem biztosak lehetünk abban, hogy a másik nem fog minket otthagyni, mert ő is nyerni akar. Előre megtanulhatjuk a bevált mondatokat, amikkel kiválthatjuk az ismert reakciót, és az egész szerkezet olajozottan működik, mindenki elmondhatja a szokásos mondatait, érezheti a már múltban olyan sokszor megtapasztalt és átélt érzéseit, majd távozhat nyugalommal: semmi nem történt, beleragadtunk valamibe, amiről bár érezzük, hogy nem jó, de fenntartani még mindig egyszerűbb, mint valódi változásokat elérni.
Szülinapi játszma
Egy középkorú női kliens számolt be egy visszatérő játszmájáról, amit férjével közösen játszottak. Ezt általában egy esemény váltotta ki, mondjuk egy születésnap. Már egy nagyobb esemény előtt a férj látszólag minden ok nélkül szorongóvá vált, s, bár többször említette feleségének, hogy nem szereti a nagyobb összejöveteleket, a meglepetés partiktól pedig irtózik, a 40. születésnapjára mégis szervezett neki felesége egy bulit. Amint belépett a férj a házba, megfagyott a levegő, majd ingerülten bevonult a hálószobába, ahol a következő párbeszéd zajlott:
(Feleség) – Ez most mi volt?
(Férj)- Pontosan tudhatnád, hogy mennyire nem szeretem a meglepetéseket!
(Feleség) – De hát szülinapod van!
(Férj)- De én nem akarok senkivel sem ünnepelni. Fáradt vagyok, egész nap dolgoztam!
(Feleség) – Pontosan ezért szerettem volna mégis egy kis ünneplést! Hogy lásd, nem felejtettük el!
(Férj) – Miért nem kérdeztél meg, hogy egyálalán akarok –e ünnepelni?
(Feleség) – Én örömet szerettem volna szerezni! Kérlek, gyere ki!
(Férj) – Semmi kedvem
(Feleség) – A kedvenc tortádat hoztam, (…) ne hozz ilyen helyzetbe! Mindenki itt van! Mindenki örül neked, téged vár.
(Férj) – Mindig ez történik, hogy kérek valamit, és te nem teljesíted. (…) mindegy, kijövök.
(Kedvetlenül, de kimegy, „eltűri” az ünneplést)
Amikor megkértem, hogy beszéljenek arról, mi történik ilyenkor közöttük, mi is ilyenkor a probléma, nem tudták megnevezni.
Berne játszmaképletével így nézne ki ez a szituáció:
H + GyP → V + Á + Sz + Ny
A (H) Horog ebben az esetben az, hogy amikor a feleség bulit szervez annak ellenére, hogy tudja, a férje nem élvezi, ezzel nem a másik igényeire figyel, hanem a saját maga által kialakított szerepére, hogy ő jobban tudja, mi kell a másiknak: nekem az a feladatom, hogy megmentselek. De ennek a férj számára lehet egy olyan üzenete is, hogy: bár tudom, hogy te nem szereted az ilyen ünneplést, ezt én nem veszem figyelembe, ezzel úgy teszek, mintha téged sem vennélek figyelembe. A feleség nagy szerencséjére a férjnek van egy Gyenge Pontja, (GYP) amibe ez a horog beleakad: a fejében már meglévő gondolat, hogy nem vagyok elég fontos a másiknak, nem veszik figyelembe az igényeimet. Az erre jövő (V) válasz az elmenekülés, (bevonul a szobába) hárítás. Az Átváltás (Á) során pedig a szerepeket felveszik, és váltanak közöttük:
- a feleség mit sem törődve a férj kérésével mégis bulit szervez – Üldöző – a férj Áldozatként bevonul a szobájába, ahol várja, hogy felesége – Megmentőként – segítsen rajta, ami végül meg is történik: Ekkor ő is váltana szerepet (-mindig ez történik, hogy…) ő is megüldözné – provokálná – a feleséget, de végül nem érkezik rá válasz, így visszacsúszik Alkalmazkodó Gyermeki állapotába, és végül Áldozatként kivonul a szobából.
A nyereséget pedig mindketten be tudják zsebelni: a feleség a megmentő szerepéért járó díjat: ő, aki mindenre gondol, akinek az a feladata, hogy a férjével is Gondoskodó Szülőként bánjon, aki túlvállalja magát, aki mindenki más igényeit is előbbre helyezi a sajátjainál. A férj pedig megerősítést kap azokra a korábbi érzéseire, gondolataira, hogy ő valójában senkinem sem elég fontos, nem tudja, hogy mi a jó neki, majd valaki megmenti.
Ha elég sokat játszmázunk a másikkal, csak a felvett szerepeinkre erősítünk rá, miközben egyre inkább csökkentjük a kapcsolat érzelmi töltetét, míg végül teljesen eltávolodunk egymástól. Maszkok maradnak csupán, amiket fel-és leveszünk, de ami mögötte van, már csak egy kiüresedett szerep.
Egy játszmahelyzetet felismerni nem egyszerű feladat, kilépni belőle pedig még hosszabb folyamat. Érdemes átgondolnunk, hogy melyek azok a visszatérő helyzetek, konfliktusok, emberek, amik során automatikus működésbe kezdünk, befeszülünk, és furcsán, kellemetlenül érezzük magunkat: akkor jó eséllyel játszmában vagyunk. És, mivel egy játszma fenntartásához két ember kell, ha felismertük, ki is tudunk belőle lépni: ott hagyhatjuk a szituációt, témát válthatunk, vagy énállapotot: ahelyett, hogy a másik által kiprovokált választ adnánk meg a megfelelő énállapotból, próbáljunk meg Felnőttben maradni: aki a jelen helyzetével foglalkozik, és arra adott válasszal szolgál.
- Olvasni való: Eric Berne: Emberi játszmák