Amikor feltesszük a kérdéseket: Ki a felnőtt? Mit jelent felnőttnek lenni? Milyen egy felnőtt ember?
A kapott válaszok általában: „A felnőtt 18.életévét betöltött személy”, „Biológiailag érett”, „Felnőtt az, akinek van munkája”, „Szülők, vagy más támogatók nélkül képes magát ellátni”, „Felnőtt az, akinek van párja, családja, vagy gyereke”, „Felnőtt az, aki sikeres, tudatos”, „A felnőtt vállalja a felelősséget”, És még sorolhatnánk hasonló mondatokat, amik ilyenkor válaszként elő szoktak jönni.
A valódi válasz természetesen sokkal összetettebb egyetlen varázs mondat megfogalmazásánál. Komplex, többsíkú felnőttségről beszélünk. A fenti mondatok rész igazságok. Bontsuk ki, fűzzük össze és nézzük meg a teljes képet.
A hiteles és valódi felnőtt az, aki vállalja a felelősséget a tetteiért, gondolataiért és érzelmeiért is.
Tudja egyéni határait, adott helyzetben kijelöli azokat. Tisztában van saját morális értékrendjével, véleménye mellett kiáll, mer nemet mondani. A felnőtté válás szerep átmenetek, folyamata: gyermekből önálló, érett felnőtt. A gyermek szerepből helyeződöm át a felnőtt szerepbe.
Ehhez szükséges, hogy a szüleimről racionális szempontból is leváljak, önálló egzisztenciát építsek. Munkát keressek, saját keresetem legyen, önállóan tartsam el magamat. Nyugatról egyre többet hallani olyan tehetős családokról, akik saját maguk küldik el gyermeküket, akár másik országba anyagi segítség nélkül, hogy a gyerek megtanulja magát egzisztenciálisan fenntartani. Ez egészen jó módszer lehet, hiszen így kikerül a biológiai felnőtt a bizonyos búra alól, növeli az önmagába vetett hitet, önbizalmat, önbecsülést is, hogy ő magától is meg tudja csinálni.
A másik kulcs szüleimről érzelmileg leválni. Megvívni azokat a bizonyos csatákat velük, hogy engedjék a lecsatlakozást. Érzelmileg is érett, az érzéseimért való felelősséget is vállaló hiteles felnőtt legyek. Ehhez kulcsfontosságú, hogy a felismerjem a szüleimtől tanult mintákat. Ezeket tudatosítsam magamban, akár leírom: ezt tanultam édesapámtól, ezt édesanyámtól. Majd felírom azt is, hogy mit nem tanultam meg tőlük. Tudatosítom magamban miben nincsenek hiteles szüleim. Könnyen lehet, hogy érzelmi szempontból egyáltalán nincsen hiteles szülőm. Nemhogy kettő, egy sem. Lehet fájdalommal jár ezt bevallani, rosszul esik, de ha ezt nem tesszük meg, ugyanezt fogjuk a saját gyerekeinknek tovább adni, hiteltelenül tengődni. Inkább legyek saját magam szemében hiteles, mint struccpolitikával hiteltelen és ami a legfontosabb, boldogtalan vak “felnőtt” életem hátralévő részében.
Az érzelmi leválás azt jelenti, hogy adott helyzetben az érzelmeimet képes vagyok felismerni, kimondani és mindezekért a felelősséget is vállalni.
Következetes maradok, merek nemet mondani szüleimnek is és igent is.
Észreveszem azokat a szülői játszmákat, amik által nem akarják engedni, hogy felnőjek, elfogadni, hogy egyéni individuum vagyok. Észreveszem a féltő mondatokba burkolt érzelmi zsarolást, ezt őszintén megfogalmazom – és ha kell, akkor mondom el nekik. Szembesítem őket, hogy bízzanak magukban, a nevelésükben, tehát bennem és kimondom, hogy hagyjanak élni, ha beverem a fejemet, megoldom, hiszen tőlük mindent megtanultam, amit átadtak, szóval bízzanak magukban és bennem is.
Fontos leszögezni, a felnőtté válás folyamat. Nem olyasvalami, ami hipp-hopp, egyik napról a másikra megtörténik. Sajnos az emberek jórésze vakon éli le életét, látszat-felnőttként. Csak számolni kell azzal is, hogy ezt adjuk majd tovább saját gyerekünknek tudattalanul. Így is lehet, a döntés szabad akarata mindenkinél ott van.
Te hogyan szeretnél élni? Önmagad árnyékában, megfelelések között létezni, vagy vállalni az életet, önmagadat, szabadon? Te melyiket választod?