Feltétel nélkül szeretni nehéz dolog. Elfogadni, és kapcsolódni a másikhoz, még olyankor is amikor a viselkedése érthetetlen, netán idegesítő számunkra. Még az is lehet, hogy sért bennünket, amit mond vagy tesz. Szembe megy azokkal az elképzelésekkel, ami alapján mi magunk élünk, amivel rendszert próbálunk teremteni a saját életünkben.
A konzultációk során gyakran mondom, hogy a legnagyobb sérüléseinket a kapcsolatainkon keresztül szerezzük, így a gyógyulás is ezen az úton tud majd megtörténni.
Ehhez azonban arra is szükség van, hogy hajlandóak legyünk szembenézni saját viselkedésünkkel, és megérteni a belső mozgatórugóinkat.
Az 5 szeretetnyelv (Gary Chapman: Egymásra hangolva), mint terápiás fogalom, egyre ismertebbé vált az elmúlt években. A másik megérintése és az ölelés; a dicséret és az elismerés; a közös élmény és az érdemben együtt töltött idő, a másik fél megajándékozása vagy az apró figyelmességek, szívességek mindig kéznél vannak, ha kapcsolódni szeretnénk életünk fontos szereplőihez. Lehet, hogy mindig ugyanazon a szeretetnyelven szólunk a másikhoz, lehet hogy több közeledési módot is szívesen alkalmazunk. Elég kitölteni néhány tesztet és hamar be tudjuk azonosítani, hogy mely szeretetnyelvek mentén működünk és hogyan szeretnénk, hogy mások kapcsolódjanak hozzánk. Jóval kevesebb figyelem kerül azonban a fogalom másik oldalára, ami pedig mind a párkapcsolatokban, mind a családi életben egyaránt hangsúlyosan megjelenik. Így a kérdés most nem az, hogy mely szeretetnyelvek azok, amikkel kapcsolódni szeretnénk, hanem, hogy
Mely szeretetnyelvek megvonásával büntetjük a másikat?
Mit teszünk, amikor párunk megbánt bennünket? Vagy amikor gyermekünk haragjában az arcunkat üti? Esetleg, ha valamelyik barátunk vagy családtagunk nem tartja tiszteletben a határainkat?
Ezekben a helyzetekben teljesen természetes, hogy haragot vagy szomorúságot élünk meg, és frusztrálttá válunk. Ehhez jogunk van. Mindig. Minden esetben. Az már más kérdés, hogy a bennünk lévő érzéseket kifejezhetnénk oly módon, hogy ezzel nem bántjuk meg a másikat. Ez az asszertivitás tanulható, és sok gyakorlással be is vezethető a mindennapjainkba.
De vannak azok a helyzetek, amikor nehéz együtt létezni a negatív érzéseinkkel és ezért automatikusan vissza akarunk vágni a másiknak (még rosszabb esetben dühünket egy harmadik személyre vetítjük). Nyomasztó érzéseink annyira elhatalmasodnak, hogy átveszik az uralmat cselekedeteink fölött. Ekkor aktiválódnak azok a viselkedési formák, amivel elkezdjük megvonni a szeretetet a másik személytől. Az öt szeretetnyelv (elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívesség, testi érintés) ennek a működésnek a megértésében is a segítségünkre lehet.
Te hogyan bünteted a hozzád legközelebb állókat?
- Elhúzódsz, ha a másik megölelne vagy megsimogatna? Esetleg rá is szólsz, hogy ne érjen hozzád?
- Eltávolítod a közeledből? Elmész otthonról, és magára hagyod? Vagy ha fizikálisan ott is vagy, de begubózol, és elhatárolódsz tőle? Vagy a szobájába küldöd?
- Elkezded a másikat minősíteni, és a viselkedése miatt az egész személyiségét kritizálod, becsmérled? Vagy csak nem szólsz hozzá órákig, napokig, akár hetekig?
- Megvonod tőle azokat az egyszerű, de jóleső szívességeket, ami korábban segítette a kettőtök kapcsolódását?
- Elkezdesz feltűnően másokat jutalmazni? Akár figyelemmel, akár szívességgel, akár ajándékokkal?
Ez csak néhány lehetőség a sok közül, amivel érzékeltetni akarjuk a másikkal, hogy megbántott bennünket. Amennyiben sikerült beazonosítani a saját büntető repertoárodat, akkor a következő lépcsőfok annak megértése, hogy miért pont ezeket teszed? Ki tanított arra, hogy a szeretet, a figyelem és a törődés feltételes, és bármikor megvonható, ha nem viselkedsz “helyesen”? Ki volt az, aki ezt csinálta Veled?
Generációk nőttek fel anélkül, hogy a feltétel nélküli szeretetet valóban megtapasztalták volna. Jó esetben ellátták és gondozták őket, lehet, hogy kaptak támogatást, biztatást, esetleg dicsérő szavakat. De azt is megtanulták, hogy ez a sok jó csak abban az esetben jár, ha a szülők elképzeléseinek megfelelően viselkednek. Ezek az élet minden területére kiterjedő elvárások aztán meghatározták a felnövő gyermek egész későbbi hiedelemrendszerét.
„Csak akkor szeretlek, ha úgy viselkedsz, ahogy azt elvárom tőled. Azt akarom, hogy visszaigazolj engem. Azt akarom, hogy teljesítsd be, amit megálmodtam neked.”
Szülőként számos eszköz áll a rendelkezésünkre, amivel érzelmi bántalmazás nélkül nevelhetjük gyermekünket. Mutathatunk jó példát, segíthetünk megérteni a helyzetet, visszatükrözhetjük az érzéseket, de húzhatunk határokat, és mondhatunk nemet is. Mégis sok családban a legkézenfekvőbb nevelési megoldás a mai napig az, hogy konfliktus esetén kizárják a másikat a szeretetből.
Ez pedig az érzelmi bántalmazás egyik formája.
Minél rigidebb a szülő elképzelése gyermeke eljövendő életéről, külsejéről, hivatásáról, párválasztásáról annál határozottabban avatkozik bele a választásaiba már egészen korai időszaktól kezdve, a szeretet és figyelem szabályozásával sok gyermek valóban az eltervezett útra irányítható.
Azonban egy ilyen családi háttér mellett nem tud kialakulni az a fajta belső biztonság, ami valóban segít majd megküzdeni az élet hozta kihívásokkal és nehézségekkel. Pszichológusi munkám során gyakran dolgozom önértékelési krízisben lévő felnőttekkel, akik próbálják a legjobb tudásuk szerint élni az életüket, de mégis megmérgezi a mindennapjaikat a félelem, hogy igazából nem érdemlik meg a szeretetet, és ez az állandó bizonytalanság rátelepszik az egész életükre. A belső biztonsághoz elengedhetetlenül szükség van a feltétel nélküli szeretet megtapasztalására.
„Azt mondjuk, hogy valakit szeretünk, amikor valójában vágyaink vannak. A családban is a családtagok nagyon gyakran azt mondják egymásnak, hogy szeretik egymást, de tulajdonképpen elvárásaik vannak egymástól. Különben miért rettegnek nagyon sokan attól, hogy valaki azt mondja nekik, hogy szeretlek? Mert abban a pillanatban, amikor valaki azt mondja, hogy szeretlek, akkor tulajdonképpen valamit akar tőled. Nem adni akar, hanem kapni akar.” (Feldmár András)