Olyan apró nő volt, hogy még a gyártósort sem érte fel, sámlin dolgozta végig az egész műszakot. Amikor kilépett a jeges januári délutánba, remegett az örömtől. Kapott öt szelet párizsit a műszakvezetőtől. Tudta, mekkora lesz az öröm otthon, ez hevítette annyira, hogy még a metsző hideget sem érezte. Elvált nő volt, két kiskamasszal. Ujjal mutogattak rá az utcán, hiszen az egész faluban nem volt még egy nő, akit elhagyott volna a férje. Nem bánta: a négyosztályos asszony kincsként őrizte a büszkeségét, le nem törhette volna azt soha senki. A híd után felgyorsította a lépteit, annyira vágyott a gyerekei után. A kapun már lihegve fordult be. De a szíve nem a gyaloglástól vert olyan szaporán. Hanem attól a látványtól, amit a házuk hátsó falánál pillantott meg. Egy rozoga létra állt a fürdőszobájuk kis ablaka alatt, a tetején meg a szomszéd Mari gyagyás fia leskelődött. Nem tudta, hogy került a kezébe a salakoló lapát, csak hirtelen érezte a húzását, és valami artikulálatlan ordítás ütötte meg a fülét. Ő volt az, amint a gyerekeit leső férfit kergette a telek végéig… A nagymamám egy erős nő volt.
A zsákfaluba naponta egy busz járt. Az állatorvos és az iskolaigazgató volt a helyi értelmiségi réteg, de mindkettő ujján ott volt a gyűrű, így a fiatal nő tudta, itt biztosan nem talál párt magának. Az iskola egyetlen szolgálati lakását egy ablaktalan szertárból alakították ki. Egy ágy, egy szekrény és egy lavór, ez volt a berendezés. A C osztályban kezdett el tanítani. C, mint cigány, igen. A vers felolvasása után szappant ragadott, az első betűk táblára kanyarítása után meg körömkefét. A családlátogatást sosem mismásolta el. Hiába szólt előre, mikor érkezik, a putriban volt, hogy nem talált mást, csak egy megnyomorított testbe zárt kisfiút. Kétéves korában a meszes gödörbe lökte az egyik pulya, azóta ott élt a tyúkok között, a porban… Az anyám egy erős nő.
A többedik vetélés és műtét után ültünk a fehér, ropogós ágyneműn, csak a testemből kilógó csövek választottak el minket. Fizikailag. De lelkileg annál közelebb éreztük magunkat egymáshoz. Éreztük, hogy új útra kell lépnünk, ha családdá akarunk válni. Örökbefogadunk! Igen. Olyan tiszta lett hirtelen a kép, mintha egy friss, fürge patakba tekintettünk volna. Haladtunk előre, megvolt a határozat, vártunk, és vártunk. Másfél évvel később meg is érkezett az a bizonyos hívás: megszületett a babánk! A család és a barátok egy hét alatt hordták össze a még hiányzó dolgokat. A szülőanyát törvény védi: hat hétig visszakérheti a magzatát akkor, ha biztosan úgy érzi, fel szeretné és fel is tudja nevelni. Az a hat hét maga volt az örökkévalóság, ahhoz képest még az évek óta tartó várakozás is egy szempillantásnak tűnt. Pár nappal a hat hét letelte előtt csörgött a telefonom. Épp etettem. De a férjem arcáról leolvastam, ki hívott és mit mondott. Könnyemre könnyével válaszolt. Este ültünk az üres kiságy mellett, és nem hittük el, hogy ez velünk történik. Anyám felhívott, és csak annyit mondott: “Én ezt a fájdalmat nem tudnám elviselni. Milyen erős nő vagy te, kislányom!”
“Isten (…) nem fogja megengedni, hogy túl nehéz megpróbáltatás érjen benneteket. Sőt, amikor a próbatétel kellős közepén vagytok, utat nyit nektek, hogy kiszabaduljatok belőle. Így ki fogjátok bírni a megpróbáltatást.” (1Korinthus 10:13, EFO)
