Elfelejtettük, hogy a testünk elsősorban nem arra való, hogy szép legyen

Utazunk néhányan lányok autóval, amikor egyikünknek megcsörren a telefonja. Egy egészségügyi központból telefonálnak, a barátnőm kínosan rövidre zárja és leteszi, majd hamarosan megszólal. „Oké, ez elég gáz, de azért hívtak, mert szájfeltöltést akartam. De azóta újra átgondoltam, és azon jár az agyam, vajon miért fontos ez nekem, vajon akarok-e úgy kinézni, mint mindenki más?”

Emlékszem, amikor először szembesültem azzal, hogy a plasztikai beavatkozások nem is olyan ritkák, mint ahogyan azt az én kis korábbi közegemben és családomban való burokban felnövekedve gondoltam. Ismertük már egymást egy ideje felületesen néhány emberrel, és épp egy este beszélgettünk egy bárban, amikor szép lassan kiderült, hogy rajtam kívül mindenkinek megvan már csináltatva valamilye. Azelőtt nem tűnt fel, szépnek láttam őket, de természetesnek is, néha még irigyeltem is az alakjukat vagy egy-egy vonásukat, és érdekes volt szembesülni azzal, hogy a fejemben kialakított kép nem csupán a genetikai adottságoktól és életmódbeli tényezőktől függött, hanem attól is, mennyi pénzt áldoztak egy-egy ilyen procedúrára. Régen a szépségnek még szoros összefüggése volt egészségügyi állapotunkkal, a szimmetrikus arc, a különböző szépségmarkerek azt jelentették, valaki jó reprodukciós értékkel rendelkezik. Ma már inkább azt, mennyire van teli pénztárcája. Ettől függetlenül ezután sem láttam lényegesen másképp őket, mert az szerintem rendben van, ha úgy érezzük, hogy ezek adnak az életünkhöz, ezért végeztetünk egy-két korrekciót.

Az viszont nincs rendben, hogy az esztétikus testre, tökéletes kinézetre való törekvés ilyen méreteket öltött, hogy a krónikus „nem elég jóság” pillanatról pillanatra zúzza össze emberek önbizalmát.

Ahogy az említett utazáson beszélgettünk, mindannyian bevallottuk, volt már életünknek olyan szakasza, hogy fontolgattunk valami hasonlót. Annyi impulzus bombáz ilyen téren, és annyira normalizálva lett már, hogy az a furcsább, ha rendben vagy magaddal, ha nincs olyan gondolatod, hogy újabb diétába kellene kezdened, feszesedned kellene, ráncokat eltüntetned, hajat növesztened, vagy itt-ott töltetned valamit. Azt érzed, akkor nem is törekszel, akkor lemaradsz másoktól. És ez önmagában nagyon ijesztő. Mert tinédzskerkortól kedzve a lányok alapállapota már nem a rendben vagyok a testemmel, de még csak nem is a rendben vagyok a testemmel, de, hanem a rendben lennék a testemmel, ha lett. Örökké várunk valamire, örökké formálódni akarunk. És ez a nyomás csak fokozódik a (közösségi) média képmutatásával, a mélyebb értékek háttérbe szorulásával, az önmagunkkal és másokkal való kapcsolódás nehezítettségével.

„Félek, hogy ha bármi aprót is lépnek ebbe az irányba, akkor ráfüggnék, akkor nem lenne megállás” – mondta egyikünk. Én azt hoztam fel, hogy vonásaim, még ha nem is mind magazinba illőek, emlékeztetnek származásomra. Mindenkitől tovább viszek magamon valamit, például kikerekedett szemmel ámultam, amiről először láttam a nagyapámról, akivel sosem találkozhattam, egy fiatalkori képet, és szembesültem azzal, hogy épp olyan szája volt, mint nekem van. Korábban elment, minthogy beszélgethettem volna vele, de megható volt megélni, hogy valami belőle így is én vagyok. Ami viszont a beszélgetésünk során egyre intenzívebbé vált bennem, ahogy szóba kerültek kezelésekről, és ellentmondó érzéseink, hogy marha dühössé váltam.

„Elegem van abból, hogy ebben a világban már nem lehet békésen csak rondának lenni” – fakadtam ki.

Ez a mondat tükrözte csalódottságomat a felszíni, teljesítményorientált beállítódással kapcsolatban, ami szinte észrevétlenül szippant be, és ami során testünket is egyre csak eszközként kezdjük használni. Mutogatni, faragni, kényszeríteni, szorítani, túlhajtani. Nehogy kevésbé értékesnek tűnjünk néhány pillanatig, mint mások.

Elfelejtjük azt, hogy a testünk nem egy eszköz, hanem egy társ, mi vagyunk. Minden pillanatban törekedve az egészségre, az egyensúlyra, ellenállva megannyi külső hatásnak, aminek napról napra kitesszük. A végtelenségig értünk van, lehetőséget ad arra, hogy érintsünk, ölelkezzünk, finom ízeket érezzünk, nagyokat ússzunk, táncoljunk vagy sétáljunk, beszélgessünk, lássuk és halljuk egymást. Dolgozik értünk, mi pedig folyamatosan csak kritizáljuk. Hogy oké, hogy egyáltalán nem figyeltünk rá, szeméttel etettük, mérgekkel telítettük, nem engedtük pihenni, de miért nem működik jobban, miért beteg, hát nincs nekünk erre időnk. Vagy épp miért nem laposabb-kerekebb, kisebb-nagyobb itt-ott. Nem akartam többé ilyen rossz társa lenni önmagamnak.

Csirmaz Luca
Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, pszichológus, a PszichoLive szakmai vezetője. Hiszem, hogy együtt könnyebb, hogy önmagunkon dolgozni a legnagyszerűbb dolog amit tehetünk, és hogy mindenki megérdemel egy szeretetteljes környezetet és csillogó szempárokat - beleértve azt is, amikor tükörbe néz.

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Ő nem bánt, csak “nem bírod a kritikát” – Egy nárcisztikus kapcsolatról röviden

Könnyű minden szörnyű párkapcsolatért a másik felet valamilyen elmebetegséggel megbélyegezni. Szeretjük azt gondolni, hogy a rossz dolgok nem a mi hibánkból történnek. Ismerőseim például...

Lelkünk sorozatgyilkosai, a hűtlenek

Küldött egy e-mailt a főszerkesztőm, hogy szeretné, ha írnék egy cikket a hűtlenségről.” Menne, van valami véleményed a témáról?”  Viccelsz ??!!!! - kérdeztem -...