Maga a szerelem – mint érzés, mint emberek közötti érzelmi kapcsolódás – nagyon jól leírható a tranzakcióanalízis fogalmaival. Amikor a szerelemre gondolok, számomra erősen kapcsolódik ahhoz, amit Eric Berne a gyermeki énállapot kapcsán ír le. Ez az az énállapot, amely különösen intenzív érzelmeket hordoz: gondolatokat, érzéseket és viselkedésmintákat, amelyeket korábbi élethelyzetekből, sokszor egészen a gyermekkorból hozunk magunkkal. Ezek az érzelmek lehetnek pozitívak vagy negatívak, de közös bennük, hogy mindig valamilyen erős kapcsolódást feltételeznek a másik emberrel.
Ebből a szempontból akár a szerelmet is értelmezhetjük úgy, mint a gyermeki énállapot aktiválódását. Amikor egy másik emberrel nagyon szoros, intim kapcsolatba kerülünk, és ezt szerelemként definiáljuk, akkor gyakran olyan, mintha újraélnénk azokat a biztonságos, megnyugtató érzéseket és gondolatokat, amelyeket valamikor korábban – akár gyerekként – a szüleinkkel való kapcsolatban tapasztaltunk meg.
Analitikus értelemben a párválasztásban is kiemelt szerepe van annak, hogy milyen volt a kapcsolatunk a szüleinkkel: milyen apa- és anyafigurák vettek körül bennünket, hogyan alakult ki a szülői énállapotunk, miként viszonyultunk a szabályokhoz, hogyan tanultunk meg gondoskodni magunkról, és milyen keretek voltak jelen a gyerekkorunkban. Ezekhez a szabályokhoz és mintákhoz valamilyen módon viszonyultunk, alkalmazkodtunk vagy éppen lázadtunk ellenük. A párválasztás során – gyakran már a pubertáskor környékén – ezek a minták újra és újra megjelennek, mintha „újrajátszanánk” őket.
Ebben a folyamatban a gyermeki énállapot az, amely magában hordozza azokat az erős, szélsőséges érzelmeket, gondolatokat és viselkedésformákat, amelyek nagyon közel állnak ahhoz, amit a szerelem fogalma alatt értünk. Éppen ezért hasznos lehet tisztában lenni azzal, hogy milyen érzések voltak jelen a gyerekkorunkban, mit jelentett számunkra a biztonság, a nyugalom és az érzelmi közelség. A szerelemben ugyanis ezek gyakran összeérnek: egy rendkívül intenzív kapcsolódás, erős igény és késztetés jelenik meg arra, hogy a másikkal – különösen a kapcsolat kezdeti szakaszában – egy szinte szimbiotikus állapotban legyünk.
Ez a szakasz nagyon hasonlít a kora gyermekkori élményeinkhez, amikor az elsődleges gondozóval – legtöbbször az édesanyával – abszolút függő, dependens kapcsolatban álltunk. Ő gondoskodott a szükségleteinkről, ő volt a biztonság forrása. A szerelmi kapcsolat első fázisa sok szempontból ugyanezt a mintázatot követi. Ilyenkor természetes, hogy állandóan a másikra gondolunk, folyamatosan üzenünk, keressük egymást, és akkor nyugszunk meg igazán, ha a másik közelében lehetünk. Gyakran nincs is igény külön programokra, a fizikai kontaktus sokkal gyakoribbá válik, és az egész kapcsolat intenzitása megnő.
Ez a szakasz teljesen rendben van, sőt: ez teremti meg azt az érzelmi bázist, azt az alapszükségleti biztonságot, amelyhez a kapcsolat későbbi fázisaiban is vissza lehet nyúlni. Ugyanakkor ilyenkor az is előfordulhat, hogy olyan koragyerekkorból származó érzések és gondolatok is újra aktiválódnak bennünk, amelyeket már egyszer megéltünk. Nem szó szerint arról van szó, hogy az édesanyánkba vagy az édesapánkba lennénk szerelmesek, de a szülőfigurák szerepe a párválasztásban rendkívül meghatározó. Sokszor akkor érezzük magunkat igazán biztonságban, ha a kapcsolatban újra alkothatjuk azokat a már ismerős, korábban megtapasztalt élethelyzeteket.
Ez akkor válik problémássá, ha a gyerekkori biztonságérzet valamilyen módon sérült, vagy olyan szülőfigurák vettek körül bennünket, akik fájdalmas élményeket hagytak maguk után. Ilyenkor hajlamosak lehetünk olyan párt választani, aki ezeket a fájdalmakat újra felszínre hozza: egyszerűen azért, mert ez az ismerős rendszer. Ez az oka annak is, hogy sokszor olyan nehéz kilépni egy toxikus kapcsolatból.
Freud szerint a szerelem azért is „vak”, és azért ábrázolják Cupidót bekötött szemmel, mert ilyenkor a látás mellett felerősödnek az érzékszerveink. A másik hangja, illata, gesztusai szinte elvarázsolnak bennünket. Ez nem a kognitív, racionális gondolkodás szintjén zajlik, hanem sokkal inkább ösztönösen működik. Gyakran nem is tudjuk pontosan megfogalmazni, miért vonz minket ennyire a másik ember. A válasz sokszor az, hogy ezek a folyamatok nagyrészt tudattalanul zajlanak, és korábbi viselkedésmintákat, érzelmi tapasztalatokat játszunk újra.
Éppen ezért fontos tudnunk, hogy milyen tartalmak működnek bennünk. Ha ezt felismerjük, könnyebben megérthetjük, miért vonz minket egy bizonyos típusú nő vagy férfi, miért ismétlődnek a párkapcsolati mintáink, és miért kapcsolódunk újra és újra hasonló személyiségekhez. Ezek mögött nagy valószínűséggel gyerekkori tapasztalatok húzódnak meg. Ha ezek a minták nem szolgálnak minket és nem tesznek boldoggá, akkor érdemes dolgozni rajtuk. Ennek első lépése a tudatosítás: felismerni, hogy vannak sérüléseink, vakfoltjaink, érzékeny pontjaink.
Fontos különbséget tenni vágy és szerelem között. A kapcsolódás kezdeti szakaszában, ebben az intenzív szimbiózisban gyakran egy nem tudatos vonzalom irányít bennünket. Freud ezt nevezi klasszikus szerelemnek. Azt vallja, hogy amikor a kapcsolat egy következő fázisba lép, az már nem feltétlenül szerelem, hanem inkább szeretet: egy tudatosabb, felnőtt kapcsolódás, amely más alapokon nyugszik. De talán nem kell ennyire szigorúnak lennünk. Ez is ugyanúgy szerelem, csak egy érettebb, fejlődött formája, ahol a kapcsolat már továbblépett egy következő szintre.
A szerelem érzésében ugyanis egyszerre jelenik meg a megemelkedett dopamin szint, mely a boldogság és motiváció érzéseiért felel, az alacsonyabb szerotonin, mely hatására olyan sok időt vagyunk képesek azzal tölteni, hogy a másikra gondolunk, és az oxitocin, amely a kötődés és kapcsolódás érzéséért felel. Mindez magyarázza, hogy mennyire összetett jelenségről van szó, és mennyi minden – múltbéli – tapasztalat befolyásolhatja.