Megkérdeztem a levelet, hogy nem fél-e, hiszen itt az ősz, és a többi levél már elkezdett hullani. Azt mondta a levél: Nem. Egész tavasszal és nyáron éltem. Azon dolgoztam, hogy segítsem és tápláljam a fát, és most nagy részem már a fában él tovább. Nem korlátoz többé ez a forma, magam vagyok az egész fa…
Thich Nhat Hanh (1191), zen mester, a mindfulness atyja.
A természetben bekövetkező körforgás, mely során látjuk, tapasztaljuk, hogyan képes a semmiből újraéledni a természet, indította el azt a gondolatot, hogy az emberi lélek is bejárhat egy hasonló utat. Megtapasztalni a halandóságot, a szeretett személy elvesztését, az egyik legnehezebb lelki folyamat.
Sem siettetni, sem pedig elfojtani nem szabad, nem érdemes, mert elakadása akár életünk végéig elkísérhet bennünket.
Minden, ami megszületik, minden, ami él, az egyszer meg is hal. Legalábbis a tapasztalati valóság ezt üzeni. Az emberi test ugyanúgy, mint a többi élő szervezet, fejlődése során kiteljesedik, majd elkezd önmagába visszazuhanni, hogy aztán az enyészeté legyen. Ezt a változást nem egyszerű lekövetni lelkileg sem saját magunk, sem pedig szeretteink életében.
Elizabeth Kübler-Ross, svájci pszichiáter nevezte meg a gyászfolyamat öt stációját, melyet végigjárva lelki – testi értelemben is fel tudunk dolgozni egy veszteséget.
Egy haláleset vagy akár szakítás első pillanata sokként hat az emberre, a lefagyás, döbbenet érzetéhez gyakran erős fejfájás, hányinger társul. Ezt segíti kezelni a tagadás fázisa, mely egy védekező mechanizmus a szervezet részéről: az első pár órában, akár napban a gyászoló gyakran nem tudja, nem képes elhinni, hogy mi történt. Ezt követi a harag szakasza, mely elrejti azokat az érzelmeket, amiket a gyászoló cipel. Ez gyakran kivetülhet a környezetre, az elvesztett személyre, vagy magára a gyászolóra is. Mivel ezek az érzelmek túl nehezek, széleskörűek ahhoz, hogy meg tudjon vele küzdeni a személy, ezért a harag – mint helyettesítő érzelem – lesz az, ami mindezeket egy nagy felhőben összegyűjti, és elviselhetővé teszi. Addig sem kell szembenézni a valósággal. Amíg haragudhatunk, akár magunkra, akár másokra, elbújhatunk a valóság elől.
Ezt követi az alkudozás fázisa. A gyászoló megpróbálja visszaszerezni a kontrollt, a mi lett volna ha… gondolatokkal próbálja rekonstruálni a veszteségélményt, átalakítani egy olyan formává, ami elfogadhatóbb, megpróbálja kivédeni a tragédiát. Ezek a fantáziák segítik a valósággal való megküzdést, és felkészítenek az ezt követő csendesebb szakaszra, a depresszióra. Ez az egyik legnehezebb időszak: felszínre törnek az érzelmek és az emlékek, de már nem olyan intenzíven, mint a harag és alkudozás idején, ezek már sokkal racionálisabb érzések. Ez elnyúlhat, itt van szükség a leginkább a környezet segítségére, támogatására.
Ha sikerül túljutni ezen a perióduson, akkor következhet a gyászfolyamat lezárása, az elfogadás. Ez sem egy felemelő érzés, talán inkább egy csendes belenyugvás. A gyászoló képes elfogadni, megbékélni a veszteség élményével, és folytatni életét.
Ezek a szakaszok lehetnek átfedésben, fel is cserélődhetnek, talán csak a kezdő és végpontjuk ugyanaz.
Egy veszteséget örökre magunkban hordozunk, de elfogadásuk, feldolgozásuk képessé teheti az embert arra, hogy épüljön, formálódjon, többé váljon, mint előtte.
Nagy segítség lehet a hit, a vallás, mely egyfajta támaszt jelent a gyászolónak: egyrészt kapcsolatban tud maradni az elveszített lelkével, lényével, másrészt a templom, pap, lelkész, rabbi, Isten segítik, vezetik a gyógyulás folyamatát. Ha sikerül elbúcsúzni, akár szóban, vagy utólag egy levél formájában, lezárhatja a kapcsolatot, segítheti az elengedést.
Társadalmunk a temetés, szentmise és egyéb szertartások formájával támogatja a gyász folyamatának lezajlását, melyek közé tartozik a halottak napja is. Ezek olyan ősi rítusok, szokások, melyek mutatják, hogy az emberek hamar rájöttek arra, nem hagyhatják egyedül a gyászolót, mert az végzetes lehet: a siratások, a halotti tor, a modern világban megjelenő gyászcsoportok, pszichológusok, terapeuták segítsége mind az egymás támogatásáról szólnak.
Ha hitünk nem igazán erős, és egyéb fogódzkodókat keresnénk, akkor érdemes megállni egy pillanatra, és figyelni a természetet: mielőtt a tél bekövetkezne, és mindent, amit a nyár gyűjtött, elvinne, a természet az utolsó pillanatban kivirul, és olyan harsány és élénk színekkel kápráztat el minket, amit öröm nézni. Október végén annyi változatban csodálhatjuk a sárga és bordó színeket, még olyan erővel képes sütni a nap, hogy szinte lehetetlen elképzelni, hogy heteken belül mindez semmivé legyen. Még egyszer utoljára megmutatja erejét, hogy aztán valami egészen mássá alakuljon át.
A természet felkészül az elköszönésre, a tavasz majd meghozza az új rügyeket.
Az ember gyertyát gyújt, mécseseket, fényfüzért kapcsol, az év legsötétebb időszakában kivilágítjuk az ablakot. A szeretet, elfogadás lesz az, amivel képesek leszünk életben tartani az emléket, tovább építeni az életet. A veszteség ürességét betölti az új remény. Őrizzük a fényt.