A Még egy kört mindenkinek (2020) című filmről pszichológus szemmel.
Vegyél négy megfáradt, lehetőleg a kiégés szélén álló, vagy már akár kiégettnek is mondható pedagógust, rengeteg alkoholt és forgass belőle filmet. Adott egy ének-zene tanár, egy pszichológia-oktató, egy történelemtanár és egy tesitanár, akik az egyikük születésnapjának ünneplésén úgy döntenek, a gyakorlatban is letesztelik Finn Skårderud norvég pszichiáter, pszichoterapeuta elhíresedett, ám a valóságban egy félreértelmezésen alapuló elméletét, miszerint mindannyian úgy születünk, hogy fél ezrelék véralkoholszint mínuszban vagyunk.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Nos, nem mást, mint hogy ahhoz, hogy funkcionálásunk magasszintjén éljünk, állandóan fél ezreléknyi alkoholszinttel kellene léteznünk. Elméletben ez sokak számára jól hangzik, és a film első részében valóban vidám, pozitív hangulatú eseményeknek lehetünk nézői. A pedagógusok fogadalmat tesznek: kizárólag nappal isznak, amikor dolgoznak. Eleinte ezt komolyan is veszik, tartják, olyannyira, hogy állandóan szondával mérik saját alkoholszintjüket. A hipotézis pedig megerősödni látszik. A motiválatlan, életunt pedagógusból, aki ellen már a szülők is panasszal élnek, hirtelen élénk, lelkes, jó oktató válik. Szereti a tantárgyát, érdekli őt diákjai sorsa, az összes kreatív energiáját belefekteti az oktatásba úgy, ahogy már rég nem tette. De az előnyök nemcsak a munka területén jelentkeznek. Az elhidegült házasságban ismét megjelennek az érzelmek, az egymás felé való közeledés, az intimitás és az erotika is. Minden jel arra utal tehát, hogy az alkohol segít, ez a megoldás, az elmélet valóban működik. Talán el is hihetnénk, ha nem tudnánk, hogy a film tragikomédia, esetleg filmdráma besorolással fut, vagyis szinte végig ott a feszült várakozás, hogy mikor jön a csavar, a drámai fordulat, ami mindent megváltoztat. Természetesen, jön is, de csak szépen fokozatosan.
Először növelik a tétet, és elhatározzák, megnézik mi van fél ezreléken túl. Először a stabil egy ezrelék a cél, majd jönnek a különböző tudatmódosítók, és ezek kombinációi. A tudomány elkötelezett híveiként a végsőkig elmennek a tesztelésben. Hiszen sosem lehet tudni, lehet, hogy ez az emberiség minden problémájának megoldása, csak eddig még véka alá rejtve maradt. Valójában ezen a szinten már akár meg is felelhetnek az alkoholhasználati zavar kritériumainak. Bár nem tudjuk pontosan, hogy felölel-e egy 12 hónapos időszakot a film (és a diagnózis szerint ennyi ideig kell fennállni a túlzott használatnak), a tünetek szempontjából mindannyian megkaphatnák a diagnózist: tartósan fogyasztanak a vágyottnál nagyobb mennyiségű alkoholt, az abbahagyásra tett kísérleteik sikertelenül zárulnak, sem otthoni, sem munkahelyi környezetben nem tudnak megfelelően helytállni, ennek ellenére azonban továbbra is fogyasztják. Természetesen az egyéb feladataik, tevékenységeik is egyre kisebb szerepet kapnak az életükben az alkohollal szemben.
A film egy pontján pedig megjön a fordulat, amire a néző számít: „hagyjuk abba” – de nem megy. Az alkohol már nem serkent, már nem tesz fesztelenné, felszabadulttá és boldoggá. Helyette elmagányosít, tönkreteszi a párkapcsolatot, a házasságot és munkahelyi nehézségeket okoz. Letargikussá, elveszetté tesz. A halál bekövetkezése már meg sem lepi a nézőt, sőt, szinte elkerülhetetlennek érződik már a film korábbi részétől kezdve. Bár egy ponton megjelenik a remény, hogy lehet és van visszaút, a film végén mégsem következik be a katarzis. Helyette egy tompa nyomás marad és a nyomasztó érzés, ami azon a gondolaton alapszik, hogy bár ez egy film volt, sokak számára talán a valóság is ilyesmi, vagy épp ugyanez. Sőt, talán a baj nagyobb és több embert érint, mint hinnénk. Akár láttuk a filmet, akár nem, járjunk nyitott szemmel és nyújtsunk segítő kezet az érintetteknek, ahelyett, hogy kirendelnénk még egy kört mindenkinek…
