A mindennapjaink során sokszor találkozunk a csend és a hallgatás témájával, még akkor is, ha ennek nem feltétlenül vagyunk tudatában. „Hallgatni arany” – szoktuk mondani, amikor jelezni kívánjuk, hogy nem feltétlenül mindig a szószátyárság a követendő út. „Kínos csend” – mondjuk akkor, amikor például egy társaságban hirtelen mindenki elhallgat, és senki nem dob fel új témát. De miért is kínos a csend? Hiszen a csend máskor, máshol vagy éppen más embereknek a megnyugvás, ellazulás tere. Hova is tegyük akkor a csendet és a hallgatást magunkban?
Az első és legfontosabb dolog, amit a csenddel tennünk kellene, hogy meglátjuk annak kommunikatív funkcióját. Vagyis azt, hogy amikor a hallgatást választjuk, azzal igenis kommunikálunk. Nem a szó legszorosabb értelmében, de állást foglalunk vele és leadjuk annak jelzéseit, hogy mi is zajlik bennünk. A gond csak az, hogy a csendünk könnyen félreérthető. A másiknak biztosan vannak fantáziái arról, hogy mi is a hallgatásunk oka, de közel sem biztos, hogy valóban el is találja, mi zajlik bennünk. Egy-egy téma megvitatásánál, vagy akár egy konfliktus esetén, ha az egyik fél elhallgat, a másikban több opció is felmerülhet. Megbántottam valamivel? Elszomorodott? Vagy éppen csak gondolkodik? Bár mi tudjuk, mi okozta és milyen folyamatok mennek végbe bennünk, a másikban kétségek ébredhetnek.
Fontos tehát megtalálni annak a módját, hogy kifejezzük, mi is a hallgatásunk oka. Lehet időt kérni gondolkodásra, sőt elmondani azt is, ha nehéz érzéseink lettek, és az ezekkel való szembesülés (vagy éppen megküzdés) idejére szeretnénk egy kis csendet kérni. Ezzel kifejezzük saját határainkat, ügyesen képviseljük azokat, mégis anélkül tesszük ezt, hogy a másikat megbántanánk vagy elbizonytalanítanánk. Sok konfliktust kerülhetünk el ilyen módon.
Jó kis szerepegyüttállás szokott lenni – és különösen egy-egy párterápiás ülésen feltűnő a megjelenése – a „beszédes” és a „csendes” felek kapcsolata. Na, persze ez nem véletlen, gyakori, hogy egy pár tagjainál egy tulajdonság két ellentétes pólusa jelenik meg. Ez az együtt eltöltött idő alatt is könnyedén kialakulhat. Például, ha az egyik fél mindig rendet tart, akkor a másik lehet rendetlen. Ugyanígy, ha az egyik fél gondoskodik arról, hogy soha ne legyen kínos csend, a másik megengedheti magának, hogy ő legyen a csendes fél. Ez működhet hosszú időn át jól, de az is lehet, hogy valamelyik fél elfárad ebben.
Olyankor jelennek meg párterápián és mesélnek hosszan arról, hogyan is akadt el köztük a kommunikáció. A felek sokszor már annyira megszokják szerepeiket, hogy nehezen engedik meg a másiknak, hogy kilépjen belőle. Hiába kérdezzük a „csendes” tagot, aki el is kezd lassan válaszolni, a „beszédes” tag hamar átveszi a szót. Ez jól mutatja azt a párkapcsolati dinamikát, amiben élnek, és ami végül – akár más tényezőkkel együtt – elvezet a kapcsolati nehézségekhez. A feladat ilyenkor nem más, mint megtalálni az utat a másik szerepéhez: a „beszédes” fél aktivitását csökkenteni, teret hagyva ezzel a „csendes” félnek. A szerepek idővel merevvé válhatnak, így ezekből kilépni nem kis feladat, de kellő motivációval és befektetett energiával lehetséges.
A csend tehát sokféleképpen jelenhet meg különféle kapcsolatainkban. Bár társadalmunkban – még ha kimondatlanul is, de – elvárás, hogy egy társaságban aktívan folyjon a kommunikáció, mégis fontos erőforrás lehet, ha tudunk hallgatni is. Jó, ha vannak olyan emberek körülöttünk, akikkel a csend nem kínos, hanem lehet a megnyugvás, az elmélkedés ideje. Mert megengedhetjük magunknak, hogy néha a csend beszéljen helyettünk.