Az Agymanók (angolul Inside Out) első része már bizonyította, hogy mennyire kreatívan és érzékenyen képes megközelíteni és bemutatni a gyermekkor és kispubertáskor közötti krízis lefolyását, és ez a második résszel sincs másképp. Az animációs (mese)film – mely egyaránt szól gyerekekhez és felnőttekhez – humorral fűszerezve és a kalandfilm eszközeinek segítségével izgalmas történetbe ágyazva beszél olyan fontos jelenségekről, mint a pubertáskori változás, a megfelelési kényszer, a hangulatingadozások vagy éppen egy pánikroham lefolyása és annak kezelése. Pszichológus szemmel vizsgálódtam az Agymanók második részéről (angolul Inside Out 2).
Az Oscar-díjas Pete Docter rendező már bizonyított a Szörny Rt., a Fel! vagy éppen a Luca (aminek producere volt) című animációs filmekkel, hogy milyen intelligensen képes komoly, összetett témákat feldolgozni gyermekek számára fogyasztható formában. Nincs ez másképp az Agymanó filmekkel sem.
Az első rész főszereplője Riley, aki éppen keresztülmegy a gyermekkor elvesztésén, és készül megszokni a kezdődő pubertáskor tüneteit, s mindezzel párhuzamosan kiderül, hogy családjával elköltöznek egy másik városba, így új barátokat is kell szerezni. Ezt a kettős veszteségélményt a Riley fejében megjelenített elképzelt világban láthatjuk, melynek főszereplői Riley alapérzelmei (Derű, Düh, Undor, Félelem vagy Majré és Bánat), akik egy igazi kalandos utazás során próbálják menedzselni az egyensúlyt a gondolkodás és érzelmek között Riley fejében. Innen folytatódik a második rész pár év kihagyással később.
Riley, aki egyre ügyesebb hokijátékos, egy háromnapos edzőtáborban vesz részt, ami során eldől, hogy bekerülhet-e a középiskolai hokicsapatba. Az ezzel járó feszültséget és szorongást, illetve a pubertáskor jellegzetességeit mutatja be a film, hasonló technikával az első részhez: nagyrészt a Riley fejében (a Fejhadiszálláson) munkálkodó alapérzelmek irányításán keresztül láthatjuk Riley viselkedését és reakcióit.
Amíg az első részben a gyermekkort kellett elbúcsúztatnunk, addig a második rész a pubertáskor sajátosságait járja körül. Az alapérzelmeken túl újabb, összetett érzelmek jelennek meg (Feszkó, Ciki, Uncsi és Irigység), akik szeretnének helyet maguknak a Fejhadiszálláson.
A film központi alakja Feszkó lesz, aki átveszi Derűtől az irányítást. Amíg a gyermekkori nehézségeket Derű nagyon ügyesen menedzselte, ez már nem bizonyul elegendőnek egy olyan életszakaszban, ahol már nem a pillanat boldogsága a legfontosabb, hanem a jövőt is befolyásoló döntések. Az idő előrehaladtával és a pubertáskor berobbanásával azt vehetjük észre, hogy alapérzelmeinken túl egyre összetettebb érzések jelennek meg bennünk, hiszen életünk is egyre komplikáltabbá válik. Ez az életszakasz a másoknak való megfelelés egyik legérzékenyebb időszaka, ekkor erősödik a legjobban az a vágy, hogy szeressenek, elfogadjanak, részesévé válhassunk egy közösségnek. Egyre több mindennel találjuk szemben magunkat, egyre kevésbé követhető nyomon, hogy pontosan mit is érzünk.
Mindkét film legnagyobb előnye, hogy nagyon látványos és érthető módon beszél az érzelmek szerepéről: ha tudunk rájuk hallgatni, akkor segítenek a döntési folyamatban: azzal, hogy ők irányítják a Fejhadiszálláson lévő komputert, egyértelműsíti a film az érzelmek jelentőségét. De, ami még az első részből kimaradt (hiszen Riley még nagyon kicsi volt), az a második részben már fontosabb szerepet kapott: az, hogyan tanulhatjuk meg irányítani érzelmeinket. Akkor segítenek ugyanis, ha felismerjük és megnevezve a helyzetre vonatkozóan tudjuk használni őket: azaz már nem ők irányítják a döntéseinket, hanem mi magunk, az ő segítségükkel: ha félelmet érzünk, óvatosabbak leszünk, ha dühöt, akkor tudunk határokat húzni. Amikor a történet elején Riley idegességből hülyéskedik barátaival, hogy csökkentse szorongását az edzőtábor első napján, és ez nem tetszik az edzőnek, nem Derűre van szüksége, hanem Feszkó óvatosságára, megfontoltságára, hiszen hosszú távon nem biztos, hogy jól jár a „komolytalan bohóc” stigmával. Ez a harc a két érzelem között meghatározza Riley viselkedését, és mikor Derű – kényszerből – átadja Feszkónak az irányítást, Riley túlpörög, elfárad, és az utolsó edzés során pánikrohamot kap. Talán ez az egyik legjobban megszerkesztett része a filmnek: pontosan láthatjuk, hogy mi vezetett a pánikrohamhoz, és azt is, hogy Riley hogyan képes visszaszerezni teste felett a kontrollt. Miután mindent túlaggódott – befeszült –, szeretett volna nagyon megfelelni új barátainak, akikre idolként tekintett, alig aludt, túlhajtotta magát, egyre többet és jobban akart játszani, nagyon sokat szorongott, a végkimerülés elhozta a pánikot: légszomj, heves pulzus, szédülés. Viszont képes volt megnyugodni, érzékszerveivel lassan visszakapcsolódni a külvilágra, és megnyugtatni magát. A fejében ekkor jelenik meg Derű, aki Feszkóval együtt irányítja a Fejhadiszállást. És innen vált a történet a korábbihoz képest: már nem az érzelmek határozzák meg Riley döntéseit, személyiségét, hanem ő irányítja érzelmeit: ő dönti el, hogy adott helyzetben melyiket hívja el: ha kell, dühös, ha arra van szüksége, akkor óvatos, tehát félelmet érez, ha elfárad és túlingerlődik, akkor az unalom segítségével visszavonul. Ha pedig élvezni akarja a játékot mindenféle tét nélkül, akkor Derűt fogja előhívni. Bárhogyan is dönt, ő teszi, és bármikor változtathat rajta. Így tanulja meg kontrollálni az érzelmeit, és szabályozni a viselkedését. A kontroll önmagunk felett az egyik legnagyobb erő, és ez a film egyik legfontosabb üzenete is. Ezáltal formálódik személyiségünk, így válhatunk sokszínűvé. Mert nem csak jó barát valaki, vagy szorgalmas és segítőkész, lelkes vagy tehetséges játékos, akire mindig számítani lehet. Néha lehetünk fáradtak, és kevésbé elérhetők mások számára. Visszautasíthatunk helyzeteket, kiléphetünk számunkra nemtetsző szituációkból, mondhatunk nemet.
A lényeg, hogy tudatában legyünk annak, hogyan cselekszünk, hogyan hatunk ezzel másokra, és ha azt tapasztaljuk, hogy letértünk arról az útról, amit kinéztünk magunknak, akkor merjünk változtatni.