Frank Herbert sikerkönyvét nem először adaptálják. A korábban nem igazán sikeres átültetések után Denis Villeneuve szerezte meg a jogokat, hogy ezt a nem egyszerű történetet filmre vigye Hollywood legismertebb A-listás színészeivel. A rendező már korábban is olyan a sci-fi műfajra épült filmeket rendezett (Fogságban, Az érkezés, A szárnyas fejvadász 2049), melyek erős/összetett mélylélektani folyamatokra helyezték a hangsúlyt, s mindennek a műfaji kelléktár csak eszköze volt. Hasonlóképp bánt el a Dűne első két részével is.
Vajon mit üzen nekünk a film a sivatag végtelenségével, a fűszer hatalmával, a sivatagi férgek óriási – tátongó mélységet idéző szájával? Vajon meddig kellett a sötétségben bolyonganunk, míg megtaláltuk magunkat?
Frank Herbert posztapokaliptikus világában a technikai fejlettség maximális szintje áll szemben az emberek vallási fanatizmusával, mintha időben egyszerre haladnánk előre és hátra. Minél tökéletesebb eszközökkel vesszük körül magunkat, minél gyorsabban tudunk haladni térben és időben előre, minél könnyebben tudunk pusztítani és ölni, annál nagyobb szüksége lesz az embereknek egy vezetőre, aki reményt és erőt ad nekik. Mivel a túlélés a tét, és a sivatag mélysége szörnyeket rejt, szükség van a fényre, valakire, akit megjósoltak, akit megírt a prófécia, aki kivezeti a népet a világosság felé, messziről jön, de igazi vezetővé válik. Bár fizikailag fejlődik az ember, gondolkodásában és lelkében semmit. Minél kegyetlenebbek az élethez szükséges feltételek, annál inkább befolyásolhatóvá válik, annál kevésbé érhető el a gondolkodás. Ez a világ erősen polarizált, s a másik felén a gazdagságban, jólétben dúskáló vezetők egyre torzabb jellemet termelnek ki, és válogatott kegyetlenkedés formáiban hajszolják az örömöket.
Az első két részben Paul Atreides felemelkedését és várható bukását figyelhetjük meg abból a szempontból, hogyan bánik el vele a politika, és mi, emberek. Paul (nem véletlen talán nevének bibliai utalása Pál apostolra, az Atreides jelentése pedig mag) a 11. évezred Krisztusává válik, tehetsége, tudása szinte megbabonázza az embereket, és nagyon hamar Istenként kezdik követni. Paul viszont eldobva a szerelmet császárrá nevezi ki magát, és világokat megrengető háborút indít a nagy házak ellen. A fiú, akit el akartak kapni, akit meg akartak ölni, végül beteljesíti a jóslatot, és valódi fenyegetéssé válik. Igazi antihős, aki tudja, ha erre az útra lép, ha elfogadja a nép rajongását, akkor az magában hordozza bukását is. Innen azonban már nincs visszaút.
A történet sajátos szemlélettel bánik ezzel a tirannus karakterrel: Paulban ott a jó is, nem akar diktátorrá válni, valójában vallási vezető sem kíván lenni. Túlél egy mészárlást, túléli apja halálát, anyja manipulációit, könnyen alkalmazkodik a szélsőséges helyzetekhez, valóban nagyon okos és tehetséges. A lelke tiszta és jó: segíteni és felemelni a fremeneket. Nem agresszív, nem kéjből öl, mint pszichopata ellenfele.
Mégis ugyanúgy beleesik a nárcizmus csapdájába, mint oly sok korábbi történelmi vezető.
Annyira sokat használják már ezt a kifejezést, hogy szinte értelmét veszítette, és kapott egy nagyon erős negatív jelzőt: ma már szinte szitokszó. Pedig a nárcizmus nem csak átok.
Nárcisszosz (Ovidius Átváltozások című történetében) önmaga tükörképébe szeret bele, s ebbe bele is hal. Freud ennek mentén használja először a nárcizmus kifejezést, és nem csak veszélyesnek és rossznak ítéli meg. A kisbaba korai fejlődésének sajátja, hogy még nem képes önállóan helyet változtatni, enni, legnagyobb ereje és vágya, hogy életben maradjon. Tehát a legfontosabb dolog és kapcsolat számára saját maga. Ez egy természetes folyamat, és ha sikeresen megoldotta ezt a nárcisztikus fázist, egyre inkább kitárul a világ számára, és képes lesz az anyát, az apát, egyéb embereket megszeretni, kapcsolódni hozzájuk, empátiát érezni. Mindez valahogy hiányzik a nárcisztikus működésű emberekből. Mintha beleragadtak volna a korai fázisba, mindennel és mindenkivel szemben önmagukat és sikereiket helyezik előtérbe, és képtelenek az empátiára. Felhasználják az embereket, hogy saját céljaikat elérjék. Jó elmeolvasók, tehát könnyen manipulálnak.
A történelem sötét időszakaiból való diktátorok felemelkedését, előremenetelét ez a szemlélet segítette, azért tudtak kegyetlen törvényeket hozni, embertelen tetteket végrehajtani, mert történt velük valami (sok esetben trauma, bántalmazás), aminek következtében kialakult ez a működés.
Viszont a Dűne nem ezt a klasszikus értelemben vett nárcisztikus karaktert mutatja be. Pault (Timtothée Chalamet) valójában nem az ambíció hajtja, mégis eljut odáig, hogy mindenkin átgázoljon. A tömeg imádata, az emberek csodálata, az eltúlzott rajongás valahogy besszippantja őt, és hiába figyelmezteti Chani (Zendaya), ennek a varázsnak nem tud ellenállni.
A film kegyetlen tükröt tart: a kétségbeesés valahogy eltorzítja az érzékelést, és annyira vágyunk egy lehengerlő vezetőre, hogy képtelenek vagyunk tisztán látni. A vágy, hogy majd valaki megoldja helyettünk a problémákat, hogy elvezet a Paradicsomba, képes a csodákra, olyan dolgokat tud, amiket más nem, s az az hit, hogy ezzel majd nem él vissza, sarkallja arra a tömeget, hogy önmaga hozza létre a nárcisztikus vezért. Jöjjön valaki, aki majd engem szeret a legjobban, és mindenre képes lesz az én boldogságomért, csakhogy azért egyedül én vagyok a felelős. Csak én vagyok képes változtatni, és eljutni a Paradicsomba.
Abban a pillanatban, hogy Paul rádöbben arra, mekkora hatással van az emberekre, már nem embereknek látja őket, pusztán arctalan tömegnek, akiket könnyen lehet mozgósítani saját céljai eléréséhez. Abban a pillanatban születik meg a nárcizmus, amikor elhiszi, ő nagyobb mindenkinél, és nem tartozik felelősséggel senkinek. De az odáig vezető utat az emberek gondosan kikövezték. (A későbbi regényekben nagy fordulatot vesz majd Paul karakterfejlődése).
Nem bűn szeretni magamat, nem bűn álmokat dédelgetni és cselekedni, úgy, ahogy nekem jó. Lehetek büszke magamra, érezhetem fontosnak magam, de ha valóban elhiszem, hogy nem áll felettem semmilyen hatalom, hogy soha, senki sem fog számonkérni, akkor könnyen olyan útra léphetek, ami kegyetlenséggel és érzéketlenséggel van kikövezve.
Szabó-Kiss Ágnes