A nők nem őrültek, a férfiak pedig nem „már csak ilyenek” – avagy egy torz társadalom a bántalmazás kultúrája mögött

A minap egy doktori órához gyűjtöttem anyagot a gázlángozásról. Tudjátok, ez az a manipulációs stratégia, ami az érzelmi bántalmazás egy legalattomosabb formájának tekinthető, ahol az illető előbb-utóbb úgy írja felül az észlelésed, saját valóságod, hogy előbb-utóbb elhiszed, tényleg megőrültél. A jelentősége nem elhanyagolható, már a hetvenes években felhívták rá pszichológusok a figyelmet az akaraton kívüli hospitalizáció kontextusában, de az elmúlt években az Egyesült Királyságban már törvényesen is a családon belüli erőszak részének tekintették, és azóta több száz esettel szemben indult eljárás.

Amikor ehhez hasonló témákról beszélünk, azt hisszük, azok, akik ezt csinálják velünk, valami külön faj, akik elszigetelten nőnek egy hibás bokorban. A kutatás arra hívja fel a figyelmet, hogy ehelyett sokkal inkább arról van szó, az érzelmi abúzus nem valami ritkaság, ami furcsamód megjelenik az „ideális” világban, hanem sokkal inkább a tükröződése egy torz társadalmi rendszernek.

A „hisztéria” eredetileg a görög eredetű hystera szóból származik, melynek jelentése méh. Az ókorban úgy tartották, az vándorol a nők testében, miközben hímivarsejtre vadászik, és ha rossz helyen köt ki, akkor különböző pszichológiai vagy fizikai tüneteket okozhat, például köhögést, légszomjat vagy rossz kedélyt. Charlotte Perkins Gilman a viktoriánus korban írta meg A sárga tapétát, amikor sajnos ezek az elképzelések nemhogy túlhaladottak lettek volna, de egyenes virágoztak.

Úgy tartották, a nőknek „gyengébb az idegrendszere”, és különböző rossz szokások – például intellektuális dolgokkal való foglalkozás – járulnak hozzá ehhez, és könnyedén diagnosztizáltak bármilyen hölgyet ezzel a kórral, ha esetleg lázadást, edukációra való túlzott igényt, esetleg ambiciózus viselkedést fedeztek fel nála, mondván, „túl sok energia jutott fel az agyukba, ahelyett, hogy ott lenne, ahol a helye van, a reproduktív szerveknél”. Tehát az egyetlen gyógymód is eltéríteni szegény műveltségre vagy változásra vágyó nőket attól, hogy ilyen távlatokban gondolkodjanak, és visszatéríteni ahhoz, „amire születtek”: a gyermekvállaláshoz, neveléshez.

A sárga tapétában is gyönyörűen látszik: a női teljesség patologizálása tulajdonképpen nem más, mint egy eszköz a kontrollra az öntudatára ébredt másik felett, a valóság átmosására irányuló törekvés, ami tulajdonképpen átfed a gázlángozás definíciójával is. Az ijesztőbb ennél az, hogy az említett kutatás 2019-ben még mindig erre a jelenségre hívja fel a figyelmet, és tér ki részletesen arra, hogyan esnek az érzelmi bántalmazás áldozatául tömegesen még mindig nők és kisebbségek, hasonló sztereotípiákból kiindulva, illetve kihasználva az intézményesen továbbra is fennálló kiszolgáltatottságukat. Ahol a híradó még mindig képes lehozni egy „szerelemféltésből ölt” szalagcímet, amikor hetente öl meg egy nőt a házastársa, ott talán nem csodálkozunk, hogy kék-zöld foltok nélkül még ennyire sem vesznek komolyan.

Pedig az érzelmi bántalmazásnak gyakran a fizikait is meghaladó hatása van az egyén pszichéjére: a sorozatos traumatizáció eredően krónikus szorongás, depresszió hálózhatja be az elszenvedőt, aki a saját értékítéletben elvesztett hit és totálisan leépült önértékelés miatt egyre inkább a bántalmazótól kezd el függeni, egyre rontva állapotát. Nem segíti a helyzetet, hogy az erőszakot elkövető fél sokszor rendkívüli karizmával győzi meg a másik környezetét arról, valójában ő maga az áldozat, tagadja le a történteket, és ezáltal izolálja még tovább a bántalmazott egyént egy józan közegtől, amely kihúzhatná ebből az egészből.

Hát miért nem ment el, ha tudta, hogy ilyen? Mindent úgy kiszínez! Biztosan csak kiprovokálta! De hát ő olyan rendes velünk, hogy tenne ilyet?

Persze közben a másik oldalt sokszor fel is mentjük, nem csak az említett hatalmából vagy karizmájából kiinduló pszichológiai torzítások, de olykor egyszerűen a neme miatt is. Emlékszem, már egészen kicsi koromtól terveztem, hogy írok egy könyvet, és már akkor egyértelmű volt bennem: ha azt szeretném, hogy nagyobb eséllyel elolvassák sokan, ha nem szeretnék azonnal a szerelmi ponyvák vagy felszínesség polcára felkerülni, jobb, ha férfi főszereplő szemszögéből, vagy álnéven írom azt. Furcsa begyűrűzése ez az implicit nemi sztereotípiáknak, ami még az én, sokkal inkább liberális családom burkában is így hatással tudott lenni rám.

Megszámolni nem tudom, az életemben hallott érvelések során hányszor merült fel a promiszkuitás vagy agresszió témakörében, hogy „dehát férfiből van”, „ők már csak ilyenek”, mintha nem ugyanazon agyi területekkel látta volna el az anyatermészet, hanem hiányoznának az önkontrollért, érzelemszabályozásért felelősek agykérgi részek, melyek univerzálisan emberré tesznek minket. Ez az állítás szerintem egyben feljogosító és leértékelő is, karöltve a „férfi nem sír/táncol/alkot/…”, „hordja ő a nadrágot”, és egyéb állításokkal szintén ugyanolyan megnyomorító hatással van a lélekre, mint az írásban korábban említettek. A sztereotípiák kétségkívül a férfiakat is sújtják, akár az igazságszolgáltatásban és közvélekedésben: gondoljunk bele, hogy mennyire elfogadott ma az országban férfiként felvállalni azt, ha nemi erőszak áldozata lettél, vagy nézzük meg egy pár hímnemű tagját a szerelme mellett kettesben, majd a haveri körökben, toxikus maszkulinitást játszva, és jogosan merülhet fel bennünk, vajon ez a két ember ugyanaz-e, vagy egyáltalán, melyik az igazi.

Ahhoz, hogy változás legyen, szerintem mindkét oldalnak dolga van, elsősorban az, hogy végre ne két különböző oldalként gondoljunk magunkra, hanem legyünk toleránsak arra, hogy annyi árnyalat van mindannyiunkban. El kell ismernünk, hogy az érzelmesség ugyanakkora érték, mint a racionalitás, a nők nem gyermeket szülni vannak, de szentelhetik ennek magukat, ha szeretnék, ahogy a kenyérkeresés vagy bombabiztos stabilitás sem a férfi feladata. Meg kell engednünk, hogy senki ne tartozzon a másiknak semmivel, csak azzal, hogy megtalálja a saját boldogságát, hangját, és azt, ahogy számára ennek az életnek értelme van.

Felhasznált irodalmak

(1) Tanulmány a gázlángozás szociológiai aspektusairól
(2) Cikk a hisztéria történetéről

Csirmaz Luca
Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, pszichológus, a PszichoLive szakmai vezetője. Hiszem, hogy együtt könnyebb, hogy önmagunkon dolgozni a legnagyszerűbb dolog amit tehetünk, és hogy mindenki megérdemel egy szeretetteljes környezetet és csillogó szempárokat - beleértve azt is, amikor tükörbe néz.

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

Lelkünk sorozatgyilkosai, a hűtlenek

Küldött egy e-mailt a főszerkesztőm, hogy szeretné, ha írnék egy cikket a hűtlenségről.” Menne, van valami véleményed a témáról?”  Viccelsz ??!!!! - kérdeztem -...

5+1 intő jel, hogy inkább menekülj a randiról

Időben felismerni az érzelmileg instabil, „mérgező” embereket olykor nem egyszerű, azonban van néhány olyan intő jel, melyre odafigyelve hónapok vagy évek fájdalmát spórolhatjuk meg...