A megszégyenítés kultúrája – hol kezdődik a bántalmazás, ami életekbe kerül?

A napokban egy tragikus kimenetellel járó iskolai bántalmazás rázta meg a közhangulatot. Mindenki másképp reagált: szakemberek információkat és segélyvonalakat osztottak meg, míg mások véleményt formáltak arról, mit is kellene ilyenkor tennie egy tanárnak/szülőnek, vagy éppen arról, hogyan kellene valakit ellehetetleníteni attól, hogy leendő szakmáját élete során bármikor végezze, ha gyermekként ő is elkövetője volt a bullying jelenségnek.

Pedig bántás sosem vet véget bántásnak, maximum késlelteti vagy átcsatornázza azt.

A baj az, hogy mint minden lélektanilag nehéz esemény során, itt is elkövettük azt az alapvető hibát, hogy elfordítjuk a fejünket arról, hogyan vagyunk mi is részesei annak a jelenségnek társadalmi és egyéni szinten, ami lehetővé teszi ilyen tragédiák kialakulását. Hogyan veszünk részt bólogatva, bódultan és habzó szájjal hahotázva egy olyan világban, ami egyébként nemhogy nem utasítja el, de támogatandónak tartja a megszégyenítés általa szórakoztatónak ítélt formáit.

Amikor valamelyik este például háttérzajnak bekapcsoltam egy kereskedelmi tévécsatornát, döbbenten vettem észre, hogy az elmúlt években egyre növekedő tudatosság ellenére az érzelmi  bántalmazásról, néhány műsor továbbra is szisztematikusan ezeket használja ki arra, hogy „érdekesek” legyenek.

Vegyük például a népszerű tehetségkutatókat, ahol nem titok, hogy a kínos produkciók nem egyszerűen spontán kerülnek a színpadra, hanem a bennük szereplőket „gondos” előválogatás során szelektálják és biztatják is arra, hogy csináljanak valami olyat, amit a szakmai zsűri gúnyosan kommentálhat, amin a közönség majd minél inkább megbotránkozhat. Hol van ilyenkor az erkölcsi felelősség a stábban, amikor – olykor egyértelműen mentálisan sérült – embereket bátorítanak arra, hogy kerüljenek megszégyenítő szituációba egy ország szeme előtt? Miért fontosabb a pénz és a cirkusz, mint megfogni embertársunk kezét még a színfalak mögött, és megkímélni attól, hogy még egy sebet ejtsen magán?

És hogy miért fontos az, hogy megkíméljük egymást a szégyentől?

„Minden elmebetegség onnan származik, hogy az embert bántották; akiket nem bántottak, azok nem szenvednek. A legfájdalmasabb élmény: a szégyen. Olyan ez, mintha izzó vassal égetnék a bőrünket. Ha egy kisgyereket megszégyenítenek, isten tudja csak, hogy mit és kit fog elkerülni azért, hogy azt soha többé ne kelljen átélnie. (…) Meg kell tanítani a gyerekekkel, beléjük kell vésni, hogy soha senkinek nincs joga ahhoz, hogy megszégyenítse őket. Ha ebben a szellemben nőnének fel a gyerekek, nem lenne szükség terapeutákra. El tudom képzelni, hogy holnap megszületik egy generáció, amely már nem tudja, mi az a szégyen.”
(Feldmár András)

Ehhez hasonló jelenség más olyan hánytatott sorsú, feltehetően vajmi kevés önreflexióval rendelkező személyek közösségi média karrierje is. Nevetnek rajtuk, és rengetegen nézik őket, nekik pedig ez megadja az illúziót, hogy kielégül azon szükségletük, amire vágynának: végre szeretnek, végre figyelnek rám, ami rengeteg ilyen ember életében elemileg hiányzik. Erről Daniel Keyes regénye jut eszembe, a Virágot Algernonnak, ahol a főszereplő egy csökkent értelmi képességű fiatal férfi, aki egy pékműhelyben dolgozik, és a kollégáin kívül senkije sincsen. Ő azt gondolja róluk, hogy barátok, holott kinevetik, gúnyt űznek belőle, ő pedig hiányos készségei miatt ennek nincs tudatában. A főhős végül a történet során egy új orvosi eljárásnak köszönhetően elképesztően intelligenssé válik – és mindezzel hihetetlenül magányossá is, hiszen már nem tévesztik meg az érdekkapcsolódások.

A történet jól szemlélteti azt is, hogy az ész nem jelent elixírt a magány ellen, sőt.

Hiperintelligens emberek gyakran a környezet minden ingerére hiperszenzitívek, így ugyanazon kapcsolatokat monitorozva számukra sokkal fájdalmasabbak lehetnek az emberek „természetes gyarlóságából” adódó gesztusok és viselkedések.

Ráadásul az intelligencia nem is feltétlenül tesz minket elfogadóbbá ezekkel szemben. Brandt és munkatársai kutatása alapján például az intelligenciahányados növekedésével nem csökken az előítéletesség mértéke: csupán az változik, hogy éppen milyen csoport irányában előítéletes valaki. Míg az alacsonyabb kognitív képességűek olyan csoportokkal szemben hajlamosak erre, melyekbe az emberek beleszületnek, például rassz, szexuális orientáció, addig a magasabb kognitív képességűek olyanokkal, amelyekben nagyobb a szabad választás jelentősége, például vallás vagy politikai hovatartozás.

Tehát olyan, mintha a gyűlölködés mértéke az emberben hasonló maradna, csupán az változna, éppen ki felé irányul az.

De vajon ez valódi fejlődés-e? Vajon hozzásegít-e minket az, ha lecseréljük a köpönyeget az ítélkezésünk tárgyán ahhoz, hogy tudjunk kapcsolódni, hogy társadalmilag is kielégülhessenek az érzelmi intimitáshoz kapcsolódó igényeink? Vajon megéri-e a szórakozásért és látszólagos közösségformálásért mások mentális egészségét kockára tenni? Vajon megéri megírni azt a kommentet, elsütni azt a vicc tárgyaként szolgálónak abszolút nem vicces “viccet”, elpletykálni azt a másikat rossz színben feltüntető történetet? Vajon megéri nem kinyújtani a kezem annak, akinek nem nyújtja senki más?

Felhasznált forrás:

https://www.livescience.com/55966-people-of-all-cognitive-abilities-hold-prejudice.html

 

 

Csirmaz Luca
Csirmaz Luca
Csirmaz Luca vagyok, pszichológus, a PszichoLive szakmai vezetője. Hiszem, hogy együtt könnyebb, hogy önmagunkon dolgozni a legnagyszerűbb dolog amit tehetünk, és hogy mindenki megérdemel egy szeretetteljes környezetet és csillogó szempárokat - beleértve azt is, amikor tükörbe néz.

Népszerűek

Az öt legfontosabb dolog, amit Dr. Vekerdy Tamás tanított nekünk

1. Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg....

A mérgező emberek 5 leggyakoribb működése

Mindannyian ismerünk közelebbről vagy távolabbról olyan embert, aki rendre furcsa, nyomasztó érzést kelt bennünk, ráadásul erre sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor már az...

Elszürkülni a másik mellett – Így marcangol szét lassan az érzelmi bántalmazás

A bántalmazás nem feltétlenül bántalmazásnak indul – intő jeleit egy kapcsolat elején olykor nehéznek tűnhet kiszűrni, és sokszor mire felszínre jön a másik „valódi...

Lelkünk sorozatgyilkosai, a hűtlenek

Küldött egy e-mailt a főszerkesztőm, hogy szeretné, ha írnék egy cikket a hűtlenségről.” Menne, van valami véleményed a témáról?”  Viccelsz ??!!!! - kérdeztem -...

5+1 intő jel, hogy inkább menekülj a randiról

Időben felismerni az érzelmileg instabil, „mérgező” embereket olykor nem egyszerű, azonban van néhány olyan intő jel, melyre odafigyelve hónapok vagy évek fájdalmát spórolhatjuk meg...