Nagyon szeretett. Úgy, ahogy még soha senki. Nagyon szerettem. Úgy, ahogy még soha senkit. De csak évekkel később értettem meg, hogy mi volt ez az egész, éveken át tartó ámokfutás.
Nárcizmus. Mégcsak nem is hallottam róla azelőtt.
A férfiakról, akik nem tudnak kötődni. Nem képesek rá. Mondják, de nem tudják mi az. Házasodnak, együtt élnek, gyereket nevelnek, de nem kötődnek stabilan. Iszonyatosan vágynak rá, de örökké boldogtalanok lesznek. Idővel talán találnak valakit, aki elfogadja, hogy egy nárcisztikussal él együtt, de ez a nárcisztikust nem teszi boldoggá. Soha. Hiszen ezek az emberek – a behódolók – nem méltók hozzá. A nárcisztikusnak nagyvadak kellenek. Mint én.
De mit tudtam én még akkor erről?!
Csak ő volt és én, és a „nagy szerelem”. Sokszor viccelődtünk, hogy talán az amúgyis csapodár apukám egyszer valahogy összekerült az anyukájával, talán Szegeden valamelyik szemináriumon, és hát megesett a dolog… Így lehetünk tesók. Mert elkezdtem egy mondatot és befejezte. Mert minden rezdülésemet érezte a távolból is úgy, hogy én is éreztem őt. „Össze vagyunk kötve.” mondogattuk mindig, és így is volt. Egy láthatatlan, de erős hajókötéllel, amivel a Titanicot is ki lehetett volna húzni. Mondjuk nem elhanyagolható tény, hogy az is elsüllyedt. Ahogy mi is. De akkor még csak azt éreztem, hogy megvan a testi és lelki társam, (merthogy ilyet ő még soha nővel nem élt át és most értette meg az „egyesülés” szó valódi jelentését), megtaláltam a titkos tesóm, akivel mindent ugyanúgy gondolunk, ugyanúgy csinálunk és mondunk. Utaztunk Párizsba, Rómába és mindenfelé, ahova csak a szerelmesek utaznak. Voltak saját titkos helyeink, mintha csak egy filmben éltünk volna. Végre valaki, akivel ugyanazt a filmet néztük!
És persze én voltam minden. Élete Nője (nincs olyan nagy betű a klaviatúrán amennyire), és a csillagokon kívül tulajdonképpen mindent le is hozott nekem. Csak azt az egyetlen dolgot nem, amit akartam. Őt egészen.
Nagyon erős volt a kötelék, hiszen – az ő sanyarú gyerekkora miatt is – az első – és utolsó – ember volt, aki megértette mit jelentett számomra gyerekként elhagyva lenni, egyedül ülni karácsonykor a lelki-ventillálás miatt megírt versekkel teledobált papírfecnikkel teli szobában és elkeseredetten sírni, miután még egy rántott karfiolt sem sikerült megsütni vacsorára. Mert nem tudtam, hogy a karfiolt előtt meg kell főzni. Honnan a fenéből tudtam volna?! 15 voltam és soha senkivel nem vitattam meg a karfiolkérdést. Talán az egész életem másként alakul ha megteszem.
Majdnem belehaltam. Nem a tök kemény karfiolba, hanem abba a néhány évbe, ami köztünk történt. Azt hittem azért olyan nehéz, viharos és túlélhetetlen, mert egyedi, ritka és csak a mienk.
Pedig banális volt az egész. Évekkel később elolvastam a történetünket a szakirodalomban. Egyszerűen csak összeakadtam egy nárcisztikussal. Akiknek mindig szintén erősen sérült a gyerekkoruk, így már az első pillanatban tudnak kapcsolódni a másik megsebzett kisgyerekhez.
És de most komolyan…, a 60-as 70-es évek gyerekei között kinek volt „normális” gyerekkora? A szülők vagy kommunisták voltak vagy alkoholisták vagy valamilyenisták és a gyerekek valahol a lakótelep és a suli között keresték a soha meg nem talált identitásukat. Csoda, hogy túléltük! Bár manapság már abban sem vagyok biztos, hogy túléltük.
De – gondoltam – legalább megélhettem a nagy szerelmet. Mert mi más lenne ő, mint az Igazi? Aki a tenyerén hordott, aki leste minden gondolatom, aki törődött velem, aki istennőnek nevezett lépten nyomon, mindenki előtt, és az istennőknek járó áldozatokat is bemutatott. Mindenféle áldozatot. Kivéve egyet. A kötődést. És ez így ment hosszú évekig. Fel-le. Nagy érzelmek fent, pokoli kínok lent. Belehaló szakítások és égbe repítő kibékülések, amiket csak a szerelmes filmek kockáin láttam korábban. Pedig a szerelem nem bánt. Csak akkor ezt még nem tudtam. Ilyenkor meghallgattam, hogy csak azért megy ilyen lassan a dolog, mert erős alapokra kell raknunk a várat, és ahhoz idő kell. Hááát ennyi idő alatt már a legdurvább angol vár is felépült volna, pedig azokat aztán nem siették el, nem beszélve az alapjaikról.
És az út itt még messze nem ért véget. Mert mikor heteken át küzdesz az életedért és vívódsz, hogy mit rontottál el, senki sem tud meggyőzni, hogy nem rontottál el semmit. Csak az ő működése más, mint a normális, őszinte, kötődő emberi működés. Mint a tied. De akkor már olyan mélyen vagy, hogy akkor sem hinnéd el ezt, ha a világ teremtője állna előtted égő csipkebokor képében. Mondjuk akkori állapotomban, ha az erkélyen – ami akkoriban tele volt a barátok nyomaival, cigarettacsikkekkel és borospoharakkal – bekukkantott volna egy égő csipkebokor esküszöm azon sem lepődöm meg. Legfeljebb tüzet kérek.
Aztán felállsz a földről…, szépen lassan…, mert a nárcisztikus különös képessége, hogy ha elmegy, akkor minden erődet és önbecsülésedet is magával viszi. Ezért kell futni messze, amint megérted, hogy egy nárcisztikus hálójába kerültél. Ez ugyanis egy halálos betegség, ami a te haláloddal végződik.
És amikor akár a barátaid, akár az égő csipkebokor hatására úgy érzed megszabadultál, akkor jön még csak az igazi nagy próbatétel!
Egy ilyen őrült, kiszámíthatatlan, érzelmileg fel-le cikázó, hihetelen magasságokat és mélységeket megélt kapcsolat után hónapok, talán évek kellenek, hogy egy normális emberrel igazi mély kapcsolatot alakíts ki. Mindenki mással unalmasnak tűnik. Mintha nem történne semmi. És valójában tényleg nem történik semmi különös. És ez olyan jó! Csak szeretjük egymást úgy normálisan, ahogyan – gondolom – emberek milliói. Nem nézem aggódva minden pillanatban a telefont, hogy üzent-e, vajon szeret-e még, hiszen tudom, hogy szeret. És ez a szeretet beugrik zsömléért a boltba hazafelé, elmegy a gyerekemért ha nem érek oda a suliba, elviszi lemosatni és a benzinkútra a kocsit, mert tudja, hogy utálok tankolni. A nárcisztikus szerelem a szavak birodalma. Pedig a szerelem cselekvő ige. És ma már egészen biztosan tudom, hogy csak a tettek számítanak. Legalábbis evilágon.