Kapcsolataink és boldogságunk legnagyobb gyilkosa a fejünkben rejlik.
Hogy miért?
Mert alig várod, hogy újra rád találjon a szerelem, és végre legyen kihez hazamenned. Elképzeled, ahogy amikor rossz kedved van, ő rögtön a tökéletes szavakat megtalálva hatol lelked legmélyére és nyugtat meg varázsütésre, hogy mintha mindig olvasna a gondolataidban, és tudná, éppen mire van szükséged. Álmodozol a sok közös kalandról, ami vár rátok: az utazások, a baráti kertipartik, ahol gerlepárként turbékoltok, na és persze minden egyes este, ahogy a mellkasa ritmikus lüktetésére hajtod álmodra a fejed.
Aztán tényleg találsz valakit: bizony, van kihez hazamenned, de általában egyáltalán nem érti, hogy mi a baj. Ha azt mondod neki, hogy „semmi”, ő el is hiszi – annak ellenére, hogy ezt valószínűleg a világtörténelem során még nem sok nő gondolta komolyan -, majd két-három óra hidegháborús hangulat után megunod és rázúdítod a problémákat. A kiöltözős vacsora már rég nem a ti stílusotok: inkább rendeltek, majd összevesztek azon, hogy ki vegyen fel egy normális nadrágot, hogy átvegye az ételt a futártól. Este próbálsz aludni, de túl meleg van az összebújáshoz, a nyakad meg már rég beállt a kiskifli-nagykiflitől.
Ráadásul lovagod hat percenként erdei vadállatokat megszégyenítő horkolásba kezd, amire te taktikusan oldalba bökdösöd, hátha abbahagyja. Az éjszaka közepén arra ébredsz, hogy az ágyon körülbelül húsz centis részen próbálsz egyensúlyozni, amíg ő keresztben fekve az összes létező párnát és takarót maga alá gyűrte.
Szóval találtál valakit, de egy idő után eszedbe jut, hogy mennyire gondtalan és vérpezsdítő is volt egyedül lenni: mintha akkor lettél volna igazán elemedben. Eszedbe jutnak az éjszakák, amikor barátnőiddel néhány hűsítő fröccs után bevettétek a táncparkettet, és minden férfi titeket bámult. A flörtölések, szemezések, az izgalmas ismerkedős csiki-csuki. Hogy szinte tiétek volt az egész világ, majd másnap felkelve üdén és kipihenten elmentetek reggelizni, és kibeszélve az előző estét lezseren válogattatok az udvarlók közül: ti nem alkusztok meg senkivel, aki kevesebb a tökéletesnél, hát mennyi lehetőség és remek férfi van a világon.
Aztán szakítottatok, és újra egyedülálló lettél. Körülbelül három hét sírás, szívfájdalom, több doboznyi elfogyasztott jégkrém és az exed közösségi profiljainak szüntelen csekkolása után hív a barátnőd, hogy menjetek ki bulizni, végre kóstoljatok bele a szingli lét jó részeibe újra. Kiöltözöl, megcsinálod a hajad, de rég nem volt már rajtad ilyen szűk szoknya: útközben folyamatosan húzgálod le. Mikor odaértek a szórakozóhelyre, morcosan konstatálod, hogy mennyit elkérnek egy deci borért, ráadásul „tuti fel is van vizezve”. Aztán végre sikerül elengedni magatokat, táncolni kezdtek – bár a zene nem túl jó -, közben valódi térfigyelő kameraként figyeled a közeledő jövendőbeli lovagokat. Általában nem lovagok, hanem inkább manóknak vagy koboldoknak tűnő alakok érkeznek: alkoholszagúan, és cseppet sem elegánsan próbálnak meghódítani. Egyre többet isztok, ami rövidtávon ahhoz vezet, hogy a tömeg kicsit elviselhetőbbé válik, hosszútávon pedig ahhoz, hogy a barátnőd haját fogva töltöd az este maradék részét, amíg ő rosszul van.
Másnap megígéred magadnak, hogy soha többé nem iszol, és haláltusát vívva egy már félig megszáradt kenyeret kezdesz el rágcsálni, mert csak az van már otthon. Miközben a kenyeret próbálod enni, azért megnézed még az exed profilját, és a képeit bámulva arra gondolsz, hogy biztos milyen békésen tudnál elaludni mellkasa ritmusos lüktetésére.
Szóval miért csináljuk ezt? Miért van az, hogy mindig az kell nekünk, ami éppen nincs? Hogy a fantáziánk csak rövid ideig engedi meg élvezni azt, amire oly sokáig vágytunk és végre megkaptuk? Miért válunk hűtlenné: saját döntéseinkhez és a másikhoz is, legyen az akár „csak” lelki szinten – a fejünkben, folyamatos fantáziánk következményeként -, vagy testileg is?
Mert az, ami csak a fejemben létezik, az még bármi lehet. Azt úgy alakítom kényem-kedvem szerint, hogy egyszerre legyen tökéletesen izgalmas és biztonságot adó, egyszerre lehet minden, amire vágyom, vagyis ha fejben létezik egy kapcsolat, abban ott van a végtelen lehetőség, abba bármit beleláthatok.
És persze ami csak a fejemben létezik, azért egy szalmaszálat sem kell keresztbe tennem, így elkerülhetem azt, hogy valójában felelősséget kelljen vállalnom kapcsolataim, életem minőségéért.
Ugyanígy az is végtelenül izgalmas, ami tilos, amiről tudom, hogy csak rövid ideig fog tartani, ami új: mert amíg ott a rózsaszín köd, addig el tudom kerülni mindazt, amitől valójában annyira rettegek:
hogy szembe nézzek a valósággal, és ezáltal önmagammal.
Hogy azt a valódi embert lássam magam mellett, akinek vannak problémái, és akivel sokszor közel sem turbékoló gerlepárként viselkedünk egymással, és amit még nehezebb elfogadnom, hogy az ő „tökéletlensége” rámutat arra, hogy én is csak egy valódi ember vagyok.
Nem elképesztően különleges, akinek alanyi jogon jár a világegyetem összes kincse, hanem vannak problémáim és sérüléseim, és ezek sokszor a kapcsolatunkat is, és a saját életemet is pokollá teszik. Mert valóban hűséges csak az tud lenni – önmagához és másokhoz is – aki belátja, és teljes szívvel elfogadja saját hiányosságait is, és nem fejben gyártott ideálokba menekül, hanem a valóság talaján kovácsol magának sokszor cseppet sem rózsaszín és szemfényvesztő, de stabil, megingathatatlan, életszagú boldogságot.
fotó: Pinterest