Christopher Nolan Odüsszeiájának bemutatója már a megjelenése előtt óriási várakozást váltott ki. Ennek a monumentális eposznak az újragondolása eleve komoly feladat, ráadásul a szinte kizárólag A-listás sztárokkal készült alkotást valóban az egész világ várta.
Mivel ez egy rendkívül összetett történet, és maga a film is közel háromórás alkotás, ez az elemzés nem vállalkozik arra, hogy teljes egészében bemutassa.
Christopher Nolan olyan filmek rendezője, mint a Memento, a Batman-trilógia, a Tenet, a Dunkirk, a Csillagok között, az Eredet vagy az Oppenheimer, így joggal várhatta mindenki, hogy ismét egy kiemelkedő filmet láthat. És ez sikerült is.
Az Odüsszeia történetileg ott veszi fel a fonalat, ahol a Trója véget ér, és ennek a filmnek is – ahogyan Homérosz eposzának – a központi kérdése a hazatérés.
Ha Nolan filmjeire gondolunk, feltűnhet, hogy mindig különösen érzékenyen nyúl a pszichológiai folyamatokhoz. Mindezt elképesztő vizuális megoldásokkal és technikai eszközökkel jeleníti meg. Mintha minden filmjében létezne egy bizonyos rend, egy szabályrendszer, amely meghatározza az univerzum és az abban élő ember működését. És amikor ezt valaki átlépi, megkérdőjelezi vagy fellázad ellene, annak mindig súlyos következményei lesznek, amelyekkel a főhősnek szembe kell néznie.
Akár a Memento esetében, akár az Eredetben, ahol a szereplők mások álmaiba lépnek be, akár a Csillagok között, ahol az apa végül kapcsolatba lép a lányával, és ezzel átlépi a tér-idő ismert határait, vagy az Oppenheimerben, ahol a főhős a tudását végül olyan célra használja, amelynek beláthatatlan következményei lesznek.
Bizonyos értelemben az Odüsszeia akár társfilmje is lehet az Oppenheimernek. Itt is egy rendkívüli képességekkel megáldott ember történetét látjuk. Odüsszeusz az isteni bölcsességének és leleményességének köszönhetően képes bejuttatni a görög sereget Trójába a faló segítségével: „tíz év gyűlöletét, haragját és bosszúvágyát engedtem be azon a kapun”. A következmény pedig a teljes pusztítás és fosztogatás lesz. Ennek az erkölcsi tehernek a súlyát cipeli magával Odüsszeusz a következő tíz év során.
A film egyik legalapvetőbb kérdése ezért nem is az, hogyan lehet hazajutni, hanem az, hogy egyáltalán mit jelent hazatérni? Hogyan lehet visszatalálni ahhoz, aki valaha voltam? Egyáltalán ki voltam én?
Ettől válik az utazás sokkal inkább belső utazássá is. Az Odüsszeiában a helyszínek egyszerre valóságosak és szimbolikusak. Metaforikus állomások, amelyek végigkísérik Odüsszeusz személyiségének alakulását. És talán ez az egyik legizgalmasabb pszichológiai kérdés is a filmben.
Ki vagyok én?
Mit jelent egyáltalán a személyiség?
Valóban létezik egy állandó, változatlan én, vagy az, akik vagyunk, mindig attól is függ, hogy éppen kivel vagyunk kapcsolatban? Kivel állunk interakcióban? És az adott pillanat valóságában éppen kik vagyunk?
Ki is Odüsszeusz valójában? És mit jelent az ő történetében a megtisztulás folyamata? A megtisztuláshoz vezető út csak a poklon keresztül vezethet.
Odüsszeusz egyszerre háborús hős és a nagy csel kiötlője. Ő az, aki egy alapvetően erőszakos világban azt képviseli, hogy nem mindig az erő a megoldás. Nem elég a legerősebb katonának lenni vagy a legnagyobb hadsereggel rendelkezni. Ha nem találom meg ésszel a megoldást, végül elveszek.
Egyszerre király és koldus. Hűséges férj és hűtlen szerető. Apa és családját hosszú évekre elhagyó ember. Egyszerre hős és bűnös, akinek viselnie kell döntéseinek következményeit. Emberei vezetője, aki végül mégsem tudja megmenteni őket, és egyedül éli túl ezt a hosszú, tízéves bolyongást.
Ahhoz, hogy visszataláljak önmagamhoz, először el kell vesznem. Csak akkor juthatunk el a megbocsátásig – és talán egy integráltabb személyiségállapotig is –, ha képesek vagyunk szembenézni mindazzal, amit tettünk, és ebből újra felépíteni önmagunkat.
Ennek nagyon erős szimbóluma, amikor Odüsszeusz saját hajóinak roncsából épít magának tutajt. Már nem akarja legyőzni vagy kijátszani a nála nagyobb erőket. Inkább átadja magát nekik, és rábízza magát a sorsra, vagy ebben a hitvilágban Zeusz akaratára.
A film arra is nagy hangsúlyt helyez, hogy a bűn talán ott kezdődik, amikor azt hisszük, mi vagyunk a legerősebbek, és bármit megtehetünk. Hogy nincsenek felettünk álló erők, nincsenek határok, amelyeket tisztelnünk kellene. És ha ezt egyszer átlépjük, a személyiségünk is olyan irányba indulhat el, ahonnan nagyon nehéz visszafordulni.
Érdekes ebből a szempontból összehasonlítani Odüsszeuszt Agamemnónnal vagy Menelaosszal.
Agamemnón számára a háború valójában jó alkalom volt arra, hogy kiélje kielégíthetetlen hatalom- és birtokvágyát. A Trója elleni hadjárat erkölcsi igazolásként szolgált, miközben valójában egy gazdag város meghódításáról is szólt. Hazatérve azonban felesége és annak szeretője meggyilkolja, majd története tovább öröklődik a bosszú végtelen láncolatában.
Menelaosz ugyan visszakapja Szép Helénát, de ebben az értelmezésben ez már nem egy boldog beteljesülés. Kapcsolatuk kiüresedik, Heléna elveszíti azt az idealizált különlegességét, amelyért a háború elindult, Menelaosz pedig mintha ugyanoda térne vissza, ahonnan elindult: belső változás nélkül.
Odüsszeusz viszont végigjárja ezt a hosszú belső folyamatot. Eljut az alvilágba, elveszít szinte mindent, és mire hazatér, már nem ugyanaz az ember, aki egykor elindult. Nemcsak a királyságát kell visszaszereznie, hanem önmagát is. S mindebben van egy körforgás is: a történet elején vadászként ábrázolt hős végül újra arra kényszerül, hogy saját magát is védve levadássza a kérőket és visszahódítsa embereit.
Hasonlóan a Csillagok közötthöz, ebben a történetben is megjelenik, hogy a szeretet az egyetlen erő, amely képes téren és időn átívelni. Penelopé húsz éven át kitart. Nem törik meg a kérők nyomása alatt. Telemakhosz közben férfivá érik, meg akarja ismerni az apját, keresi a gyökereit, és készül arra, hogy egyszer átvegye a helyét. Ez a család, ez az otthon nemcsak egy földrajzi hely, hanem egy belső rendezettség szimbóluma is. Ez ad erőt Odüsszeusznak ahhoz, hogy végül hazatérjen, és vállalja mindazt, amit tett.
Így válik egyszerre hőssé és antihőssé. Egyszerre lesz a rettegett tengeri harcosok jelképe és az az ember, akinek újra ki kell érdemelnie a saját trónját. Nem elég visszatérnie. Be is kell bizonyítania, hogy már méltó arra, amit egykor birtokolt.
Bizonyos értelemben ezt akár a poszttraumás növekedés történetének is tekinthetjük. Minden bűne, vesztesége és traumája ellenére jobb emberré válik.
Ebben is nagyon emlékeztet Nolan korábbi hőseire. Ahogyan az Oppenheimer főszereplője, úgy Odüsszeusz is magányosan hordozza saját döntéseinek és tetteinek súlyát.
A Nolan-féle Odüsszeia számomra azt is megmutatja, hogy valamikor mindannyian hordozunk magunkban egy eredeti tisztaságot. Lehet ezt egyfajta eredeti OK-OK pozíciónak is nevezni: amikor rendben vagyok önmagammal és a világgal. Egy olyan tudatállapotnak, amelyet még nem torzítottak el a traumák, a társadalmi elvárások, a családi minták vagy a saját sérüléseink.
És talán a film legreménytelibb gondolata éppen az, hogy ide vissza lehet találni.
Nem úgy, mintha a múlt nem történt volna meg, hanem úgy, hogy képesek vagyunk tanulni belőle. Hogy felismerjük: az emberi kapcsolataink sokkal értékesebbek, mint a hatalom, a győzelem vagy a dicsőség. Hogy nem a különbségeinket kell keresnünk, nem újabb háborúkat kell indítanunk, hanem azt, ami közös bennünk.
Talán Ithaka is ezt jelképezi. Nem egyszerűen egy szigetet, hanem azt a belső helyet, ahová mindig vissza lehet térni.
Ha ezt nem felejtjük el, akkor talán még van reményünk. Van még feladatunk. Nem is kevés.