A 2000-es évek egyik legnépszerűbb anya-lánya sorozata a Gilmore Girls (Szívek Szállodája) azon a jelenségen alapult, hogy milyen lehet úgy felnőni, ha az anyánk egyben a legjobb barátnőnk, és mi történik akkor, ha felcserélődnek otthon a szerepek: a gyerek viselkedhet szülőként, míg az anya viselkedése nagyon sokszor gyerekes. A sorozat mindezt fűszeres humorral, vicces élethelyzetekkel mutatja be, viszont maga a jelenség korántsem ennyire könnyed és humoros, főleg akkor nem, ha a szülő beleragadt gyermeki állapotába, és nem képes érzelmileg érett felnőttként viselkedni, hasonlóan a klasszikus gyermekmesék gonosz mostoháihoz. Ők azok az alakok, akik csak saját magukkal foglalkoznak, és céljaik eléréséhez bármire képesek.
De mit is jelent az érzelmi érettség, és miért olyan fontos az?
Érzelmileg éretté válni nem következik be egyik pillanatról a másikra, hosszú lelki fejlődés eredménye. „A helyzetnek megfelelően reagálni”, „benne maradni a felnőttben”, képesnek lenni arra, hogy azonosítsuk a másik szükségleteit, rá tudjunk hangolódni a másik érzéseire, empatikusak tudjunk lenni, ezek mind-mind olyan tulajdonságok, melyek mutatják az érzelmi érettség fokát, s mindez szükséges ahhoz, hogy egészséges kapcsolatunk legyen a másikkal.
S mindez feltűnően hiányzik egy érzelmileg éretlen felnőttből.
Az érzelmileg éretlen szülők mellett felnövő gyerekek gyakran érzik magányosnak, érzelmileg elhanyagoltnak magukat, mivel a másik elsősorban saját szükségleteit szeretné kielégíteni, a másik érzéseit figyelembe sem veszi. Sokat vannak Gyermeki (én)állapotban (viselkedésük, reakciójuk nagyon gyerekes), ezért sértődékenyek, nehezen viselik a visszautasítást, nem tudnak a helyzetnek megfelelő érzelmet mutatni, sokszor manipulálnak, kényszerítenek, nem tudják tiszteletben tartani a másik határait. Szélsőségesen és kiszámíthatlanul viselkednek: vagy túlgondoskodnak (teljes bevonódás), vagy túlkritikusak (a céltudatos – vasszigorú szülő). Olyan, mintha egy egyoldalú kapcsolódásban lennénk a másikkal, és mivel működésük kívül esik a tudatosság határán, ezért nagyon nehezen lehet „felnyitni a szemüket”.
Mit lehet akkor tenni, ha rájövünk, hogy mi is így nőttünk fel?
- Megpróbálni nekünk Felnőttben maradni (a jelen eseményeire reagálni), és objektíven vizsgálni a helyzetet :– szétválasztani a múltat és a jelent: mi az, ami már megtörtént, mi az, amit „le tudok rakni”, el tudok engedni, mi az, amire már nincs szükségem.
- Tudatosítani magamban, hogy kapcsolatban állok a szüleimmel és nem kapcsolódom már olyan formában hozzájuk, mint gyerekként: ezzel mintegy növelni tudom az érzelmi távolságot, megadva magamnak azt az engedélyt, hogy szabadon dönthessek az engem érintő kérdésekben.
- Eldönteni magamban, hogy hol húzom meg a határaimat, és hogyan tudom azt egyértelműen jelezni a másiknak.
- Engedélyeket adni magunk számára: mi az, ami elősegíti a saját egészséges működésemet: a (fizikai-érzelmi) távolság növelése, a kapcsolat átkeretezése, (már nem csak, mint szülő-gyerek vagyunk együtt, hanem, mint két felnőtt) annak elfogadása, hogy én lehetek elég jó, lehetek elég fontos.
- Megpróbálni empátiával fordulni az érzelmileg éretlen szülőhöz: ha megértjük, hogy mi áll a működésük mögött – ami általában a félelem egy valódi, bensőséges közelségtől – akkor el tudjuk fogadni, hogy ez az ő működése, nem a miénk.
- Tudatosítani magamban, hogy a saját szükségleteimet – legyen szó fizikai vagy érzelmi szükségletről – már tőlük függetlenül is ki tudom elégíteni, vagy vannak erre lehetőségeim.
- Választhatok: dönthetek, hogy megértő Felnőtt leszek – aki meg tudja érteni a másik fájdalmát, Irányító Szülő – aki egyértelműen jelzi a határait, és azt is, ha megsértik, Gondoskodó Szülő – aki megöleli a hisztiző anyukáját, játékos Gyerek – aki humorral lecsapja a kritika élét, vagy éppen Lázadó Kamasz – aki otthagyja a vita hevében szülőjét. A lényeg, hogy nem a másik – manipulálás révén – kényszerít ki belőlem egy automatikus, ismétlődő viselkedést, hanem én dönthetem el, hogy hogyan reagálok, mit érzek.
- És végül: tudatosítani azt, hogy már nem állok függő viszonyban szüleimmel, nélkülük is képes vagyok önállóan, egészségesen működni.
Ahogyan a mesékben a gonosz mostoha legyőzése sem egyszerű feladat, úgy a valóságban sem könnyű út az önismeret bejárása. Sok munka, önvizsgálat eredménye, de lelki jóllétünk megőrzése érdekében elengedhetetlen folyamat.
Olvasni való: Lindsay C. Gibson Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei, Szülősebek.
A kiemelt kép forrása: Unsplash, Halmosi Bence