Kell-e mindenkinek segítség egy krízishelyzetben? Ez laikus szempontból is egy viszonylag könnyen megválaszolható kérdés, nem valószínű. Általánosságban elmondható, hogy a krízist megélők 10%-a teljesen összezavarodik, 70%-a többé-kevésbé boldogul, kis segítséget igényel, és a maradék 20% pedig aktívvá válik, segíti a többieket. Rengeteg dologtól függ, hogy melyik csoportba tartozunk egy adott pillanatban, egy biztos, nincs garancia arra, hogy minden krízishelyzetben ugyanúgy reagálunk.
Ezért segítségnyújtás szempontjából fontos felmérni alaposan, hogy kinek van szüksége segítségre, hiszen az erőltetett segítségnyújtás kiről is szól igazán? Az eseményt átélő személyről vagy a segítőről? Inkább utóbbiról, és az ő szükségleteiről van szó ilyenkor, hiszen jó megélni segítőként a „szükség van rám”, „értékes vagyok”, „hatótényező vagyok” érzést, azonban érezhető, hogy ezek a gondolatok és érzések nem a krízist átélt személy támogatásáról szólnak.
A tapasztalt segítő szakemberek leggyakrabban kérésre nyújtanak segítséget, mert az e mögötti pszichológiai aspektusok meghatározó tényezői a hatékony segítségnyújtásnak, legyen szó belső motivációról, elkötelezettségről vagy a változni akarás érzéséről. Természetesen, mint a legtöbb dologban, ebben is vannak kivételek, amikor ez a kérés valamilyen okból nem tud megtörténni, de a helyzet mégis nyilvánvaló (pl.: autóbalesetet látott sokkos állapotban lévő személy esetében).
Akkor hogyan is zajlik egy kríziskezelés, ha azt se tudjuk, kinek kell segíteni? A téma körbejárásához vegyünk egy példát, amin keresztül áttekinthetjük a főbb kérdéseket.
Képzeljük el, hogy egy autópályán történt egy baleset. Az első momentum az információszerzés és a terep felmérése. A pszichológiai segítségnyújtást minden esetben megelőzi az egészségügyi segítségnyújtás. Kérdés, hogy van-e már ott más szerv, rendőrség, mentő stb., ha nincs, akkor az ő riasztásuk az elsődleges feladat. A terep felmérésébe bele tartozik, hogy felmérjük, hogy mi történt, és hogy kikkel történt és hogy a saját életünk veszélybe kerülhet-e, illetve alkalmasak vagyunk-e segítségnyújtásra?
A segítő segítsége mit sem ér, ha közben életét veszti, vagy ha nem tud támogatást nyújtani, mert jobban traumatizálódik, mint a krízist átélt személy!
Az érintettek felmérésekor a triázsolást a pszichológusok is alkalmazzák, ami azt jelenti, hogy a krízist átélő személyeket csoportokba sorolják több szempont alapján. Ki mennyire érintett, ki az, aki átélte a balesetet, ki az, aki látta? Közülük ki, milyen reakciót ad az adott szituációra? Fontos azonosítani, ki melyik csoportba tartozik (a 10, a 20 vagy a 70%-ba), mert lehet, hogy extra segítségre is szükségünk lesz. Ez a módszer abban is segít, hogy abban az időnyomásban kivel kell, és kivel a legfontosabb elsőként foglalkozni.
Nagyon fontos szakmailag megkülönböztetni a beavatkozás típusait. Ilyen helyzetben a pszichológus természetesen nem terápiába kezd bele az autópálya szélén. Ha még tulajdonképpen zajlik az esemény, ami a traumát okozza, és ott van egy segítő szakember, akkor ő több mint valószínűleg pszichológiai elsősegélynyújtást végez, amelynek célja, hogy a lehető leggyorsabban elszeparálja az érintett személyt a traumát okozó ingerektől, és csökkentse azokat a „lelki” károkat, amelyek súlyosbítják a traumatizációt.
Ha vannak kint hivatalos szervek, tilos saját akciókat szervezni, aki részt vesz a mentésben, így akár a pszichológus is, kizárólag csak a kárhelyparancsnok (az a személy, aki a helyszínen történő intézkedést összefogja, és azért felelős) engedélye és parancsai alapján cselekedhet.
Ha nem az esemény során, hanem utána maximum 72 órán belül találkozik a pszichológus az érintett személlyel, akkor beszélünk krízisintervencióról, ami szintén a stressztünetek kialakulásának megelőzése, vagy a kialakult tünetek csökkentése céljából valósul meg. Ennek a módszernek is megvannak a maga sajátosságai, struktúrája, mélysége és módszerei, amivel igyekeznek a szakemberek megkönnyíteni a feldolgozást.
Néhány esetben történhet utánkövetés egy-egy krízisintervenció után, de ha ennél több alkalom kell, vagy elhúzódik az esemény feldolgozása, akkor már inkább terápiáról beszélünk.
Különbözőek vagyunk mindannyian, változó lehet, hogy a krízis pillanatában mennyi energiánk van megküzdeni a helyzettel, milyen más események nyomják még a vállunkat éppen akkor. Lehet, hogy akár saját magunk megoldjuk a helyzetet és mi hívjuk a mentőt, lehet, hogy kell a pszichológiai elsősegély, hogy valaki elvezessen minket a törött kocsi mellől, lehet, hogy kell segítség abban, hogy újra a volán mögé merjünk ülni. Sokféle forgatókönyv elképzelhető, de amit kiemelnék, hogy figyeljünk a másikra, és ha őszinte, tiszta szándékkal fordulunk felé, sőt esetleg gondolatolvasás helyett kérdezünk is, meg fogjuk tudni, hogy mi az igazi segítség a másik fél számára egy nehéz helyzetben, és még csak pszichológusnak sem kell lennünk hozzá.
A képek forrása: PixaBay