A múltkor véletlenül nem vittem magammal a telefonomat, amikor bevásárolni mentem. Igencsak megrázó élmény volt megtapasztalni, hogy milyen sokszor merült fel abban a cirka egy órában is, hogy nyúlnék érte. Először rájöttem arra, hogy a bevásárlólistám a jegyzetek között volt. Illetve most is ott van, de ilyen formában ez nem segítség. Ezután meg akartam nézni a bolt pontos nyitvatartását a neten, majd fel akartam hívni egy rokonomat megkérdezni egy termékről. De nem tudtam. Először csak nevettem magamon, mikor már másodszor kezdtem bele olyasmibe, amihez kellett volna a telefon, de aztán bekúszott egy másik érzés: a frusztráció, hogy ez ennyire fontos, hogy ilyen rövid idő alatt is többször szükségesnek tűnik. Ez lenne a nomofóbia?
Szerencsére, azért nem egészen erről van szó. A No Mobile Phobia, vagyis a nomofóbia a mobilunktól való távollét miatt érzett félelmet, aggodalmat, frusztrációt jelenti. Fontos azonban megkülönböztetni attól, amit én éltem át. A mai világban a telefon szinte mindannyiunkhoz hozzánőtt, megszoktuk azt, hogy bármire is van szükségünk, az internet és így a világ szinte bármely információja ott van a zsebünkben. Ez a fajta megszokás és az, hogy a mobilnélküliség váratlanságához (tehát amikor véletlenül nem visszük magunkkal valahova) nem tudunk azonnal alkalmazkodni, még nem jelent önmagában nomofóbiát. Sokan ráadásul nem is a mobiljuktól függenek, sokkal inkább az internettől, a közösségi média oldalaktól vagy akár játékoktól. A mobil ilyenkor csak egy eszköz, amin keresztül hozzájutnak függőségük tárgyához.
A nomofóbia tünetei igencsak sokfélék lehetnek, bár a mobilunktól való elszakadás miatti félelem jelenleg még önmagában nem egy külön diagnosztikus kategória, ha a mentális betegségek nagykönyvét nézzük. Mégis tüneteit tekintve akár meg is felelhetne a kritériumoknak. Egyes kutatások szerint van egy jellemző, ami nagyon jól jelzi előre, hogy valaki nomofóbiában érintette lesz-e, ez pedig a FOMO-jelenség. A „Fear Of Missing Out”-jelenség lényege, hogy attól félünk, lemaradunk valamiről, kimaradunk valamiből. Főként a különböző közösségi média oldalak fényében érthető meg: a FOMO-jelenség a hírfolyam állandó frissítgetéséhez, görgetéséhez, mások történeteinek állandó nyomon követéséhez vezethet. Gyakori jelenség, és hozzájárulhat a nomofóbia kialakulásához, hogy gyakran olyan helyzetekben használjuk a telefont, amikor elkerülni szeretnénk valamit: például az unalmat, a másokkal való beszélgetést vagy azt, hogy céltalan várakozónak tekintsenek minket. Ezért vesszük elő például gyakran a liftben, vagy arra várva, a boltban sorbanálláskor vagy használjuk folyamatosan az orvosi rendelőben való ücsörgés közben.
A tünetek
Akárcsak a többi fóbiánál, itt is megjelenhetnek különböző tünetek a viselkedés és a gondolatok szintjén, valamint testi szinten egyaránt. Fizikai tünetként sok érintett számol be remegésről, szédülésről és ájulás-érzésről, ha el kell távolodnia a telefonjától, vagy akár, ha csak erre gondol is. Mások nehézlégzést, izzadást vagy éppen felgyorsult szívverést tapasztalnak. De olyan is van, akinél a telefonhasználat már olyan mértéket öltött, hogy testi fájdalmai vannak: például a nyakában vagy a kezében, amivel „pötyög” és „görget” egész nap. Ezek olyannyira létező jelenségek, hogy bár nem hivatalos orvosi diagnózisként, de nevük is van: Text Neck (vagyis SMS-nyak) és Cell-Phone Elbow (vagyis mobiltelefon-könyök). Fokozódó pánik és félelem szintén követheti a mobiltól való szeparációt egy nomofóbiás esetében. Sokaknál nemcsak akkor lépnek fel ezek a tünetek, amikor el kell szakadni tőle, de akár akkor is, ha néhány percig nem találják, vagy tudják, hogy lesz olyan időszak, amikor nem fognak hozzáférni (akár egy orvosi vizsgálat miatt, vagy színházi tartózkodás során) és frissíteni a számukra fontos oldalakat.
A számok elég ijesztőek…
Vannak olyan kutatások, amelyek azt mutatják, hogy a nomofóbiában érintettek 50%-a sosem kapcsolja ki a telefonját. El tudjuk ezt képzelni? Soha. Sem éjszaka, sem egy színházi előadás alatt, ahol még kifejezetten fel is hívják rá a figyelmet. Maximum lenémítja, hogy a hangok, rezgések ne zavarjanak másokat, de kikapcsolni nem fogja, és valószínűleg nem teszi el a keze ügyéből sem, hogy azért rá-rá tudjon pillantani, hogy jött-e valamiről fontos értesítés. Egy 2016-os írás szerint a vizsgálatban megkérdezett emberek 73%-a úgy gondolja, pánikszerű tüneteket okozna nála, ha a telefonja elveszne, 14-%-uk kétségbeesne, 7% pedig egyenesen bele is betegedne. Mindössze 6% nyilatkozott úgy, hogy megkönnyebbülne, ha ilyen módon nem kellene a telefonjával foglalkoznia. A számok tehát igencsak beszédesek, a téma egyelőre mégsem annyira felkapott, amennyire érdemes lenne foglalkozni vele.
Érdemes persze nem átesni a ló túloldalára, hiszen a telefonunk szerves része az életünknek, és a legtöbbünk számára nem is lenne reális elvárás, hogy teljesen megszabaduljunk tőle. A reálisan kitűzhető cél egy olyan reális kapcsolat lehet, amelyben elvégezzük a feladatainkat és hagyunk teret annak is, hogy szórakozzunk, kikapcsolódjunk a mobilunk által, de elejét vesszük a céltalan használatnak. A feladat nem egyszerű, de ma már vannak ehhez hasznos könyvek, amelyek segíthetnek elindulni ezen az úton!