Ha nyugodtak vagyunk, akkor kiegyensúlyozottabbak is lehetünk, és ez képessé tehet bennünket a pszichés egyensúly, a jóllét elérésére. Mit is jelent ez? Ne azért foglalkozzunk önmagunk belső harmóniájával, mert az felborult. Azért foglalkozzunk vele, mert ez nem egy állandó állapot, és bizony bármikor felborulhat. Legyünk magunkkal kedvesek, megértők, bízzunk magunkban. Úgy foglalkozzunk magunkkal, ahogy a szerelemünkkel vagy a gyermekeinkkel tesszük. Ez nem a környezetünktől elvett idő, ez hozzásegít minket a minőségi idő közös eltöltésére szeretteinkkel. Az „én-idő”, amivel megajándékozod Magad így nem csak Neked lesz ajándék.
Egy elégedett barátnő, egy kiegyensúlyozott feleség, egy gondoskodó anya, egy szeretetteljes nagymama bizony könnyen megfertőzheti környezetét boldog mosolyával. Gondoljunk csak bele, kikkel töltjük legszívesebben a szabadidőnket! Valószínűleg olyan emberekkel, akik békét árasztanak, akiket nyugalom vesz körül, amely bennünket is áthat egy kis után. Aztán a haza felé tartó úton talán rámosolygunk egy édes gyerkőcre, segítünk cipelni egy kedves idős néni szatyrát, vagy veszünk egy mély lélegzetet, amikor az orrunk előtt záródik be a busz ajtaja, és inkább úgy döntünk sétálunk egy-két megállót a következő járatra várva. Abban biztosak lehetünk, hogy irigykedő pillantások fúródnak majd a hátunkba a bosszankodó emberek szeméből, akik titkon ugyanígy vágyják ezt a hozzáállást. Így lehet ebből egy csodálatos körforgás: én kapom, így boldog leszek, én adom, így ő boldog lesz, én visszakapom, így én boldog leszek, és tovább adom…
Hogy lehet azonban szert tenni erre a képességre? Mit tegyenek azok, akik még most is a buszmegállóban állnak bosszankodva? Akár hisszük, akár nem, az az öt-tíz perc, amíg megérkezik a következő járat éppen a mi „én-időnket” gazdagítja. Kifújhatjuk magunkat, végiggondolhatjuk a napunkat, mi történt velünk eddig, kikkel találkoztunk, kik nevettetek meg minket aznap, és ki lesz az, akire boldogan mosolygunk, ha végre haza érünk. Ugye milyen egyszerűen hangzik? Pedig sajnos nem mindig az. Vidámnak lenni, mikor boldogok vagyunk, valljuk be, nem nagy mutatvány. Nem, nem azt mondom, hogy erőltessük magunkra a mosolyt, ha szomorúak vagyunk, ha aggódunk, ha idegeskedünk. Azonban meg kell tanulnunk hálát adni azért, amink van. Próbáljuk ki három héten keresztül, hogy felsorolunk minden egyes nap tíz dolgot, amiért hálásak vagyunk. Ne csak a nagy dolgokra koncentráljunk, gondolhatunk arra a szép számra, amit véletlenül meghallottunk a rádióban, arra a finom sütire, amit a barátnőnkkel kóstoltunk, arra a beszélgetésre, ami már rég elmaradt az anyukánkkal, arra a szép délutáni időre, ami még a nyári emlékeket idézte fel bennünk. Ez az úgynevezett hálagyakorlat hozzásegít minket ahhoz, hogy azt az aprócska kis fénycsóvát, ami a ránk nehezedő feladatok tömkelegén átszűrődik, mi fényáradattá tehessük. Legyen hát egy hely magunknak, ahol egyedül lehetünk, ahol mindezt megtehetjük, ahová titkos találkákat szervezünk önmagunkkal. Elárulom, hogy ez lesz az egyik legkényelmesebb utazásunk. Hogy miért? Mert ez a hely bennünk van.