Napjainkban a keserűség és az elégedetlenség oly mélyen rágta be magát hétköznapjainkba, hogy képesek voltunk hozzászokni ahhoz a furcsa szájízhez, amit az emberek egymás közötti viselkedése okoz bennünk. Már nem is csodálkozunk azon, hogy fellöknek a villamoson, hogy indokolatlanul dudálnak és kiabálnak ránk a másik autóból, hogy az a lopott kis öröm, amit a finom tejeskávénk elfogyasztása okozott hétfő reggel maradéktalanul elillan, amikor a tömött metrókocsiban akaratlanul nézzük az unottan bámuló arcokat. Hozzászoktunk, és mivel legtöbbször könnyebb: beálltunk a sorba. Hiszen kinek hiányzik egy epés megjegyzés, amikor épp boldog mosollyal arcodon közlekedsz az utcán a hétvégi közös programon mélázva. Nem szeretjük, ha kitűnünk a tömegből, nem szeretjük felhívni magunkra a figyelmet, úgy érezzük nincs jogunk máshogy érezni magunkat, hiszen hétfő van, mindenki ismeri az ehhez a naphoz tartozó gúnyos kliséket.
Senkit nem szeretnék meggyőzni arról, hogy tegye másképp. Nem kell mosolyogni, ha nincs kedvünk. Nem kell biztatni magunkat, hogy a délután gyorsan eljön. Fogadjuk el, hogy ez mindig az a nap lesz, az a reggel lesz, amikor azon agyalunk, hogy mégis mással kellene foglalkoznunk. Engedjük meg magunknak, hogy rossz kedvünk legyen, engedjük meg magunknak, hogy ne szeressük a világot egy fél óra-óráig, amíg végül sikerül felvenni a ritmust és belevetjük magunkat a feladatokba. A legtöbben valószínűleg nem értenek egyet az elvvel, hiszen a társadalmunk véleménye, hogy mindig a legjobban kell teljesíteni, mindig a maximumot kell kihozni magunkból, mindig meg kell magunkat erőltetni, hogy a külvilág azt lássa: erősek és sebezhetetlenek vagyunk. Hát pedig nem vagyunk. Emberek vagyunk, nem gépek, így hibázhatunk, és hibázni is fogunk. Fogadjuk el, hogy szabad hibáznunk. Ha ezt megtesszük, legördül az a mázsás súly a mellkasunkról, és nem lesz görcsben a gyomrunk sem.