Új év, új én tartja a mondás, és bár ilyen egyszerű lenne, de mégsem az. Pedig az élethez aktivitás kell, ha pedig változtatni szeretnénk, akkor cselekvésre van szükség.
Látjuk valahogy a világot, van valamilyen fogalmunk magunkról és a másikról, ezt nevezi a tranzakció-analízis referencia keretnek.
Ezeknek a gondolatoknak egy részét örökültük, generációról generációra átemeltük, megtanultuk, átvettük szüleinktől, ahogyan ők láttak minket, kialakult bennünk is egy nézet a világról és magunkat, megtanultuk nevelőinktől, számunkra fontos emberektől.
Minél inkább sikerül leválnunk szüleinkről, és saját, önálló döntéseket hoznunk, annál rugalmasabbá tud válni ez a keret. De mi van azokkal a helyzetekkel, amikor úgy érezzük lefagyunk, képtelenek vagyunk cselekedni, vágyunk valamire, de mégsem tudjuk megtenni az első lépést? Eltervezzük, hogy megírjuk a felmondó levelet, mégsem jutunk el a megvalósításig, eltervezzük, hogy idén majd többet megyünk nyaralni, több szabadságot veszünk ki, mégis arra ébredünk, hogy megint túlórázunk. Ismétlődő, végelláthatatlan beszélgetéseket folytatunk ismerőseinkkel, mégsem tudunk kifarolni belőlük. Ezeket nevezzük passzív viselkedéseknek.
Ezek célja, hogy fenntartsanak egy olyan szimbiotikus (erősen összefonódó) kapcsolódást, mely korlátozza a Felnőtt működést, és benne tartanak egy olyan állapotban, melyben kevés az önálló, autonóm döntés. Mindazokat a korábbi hiedelmeket tartják fenn, melyek még koragyerekkorból maradtak meg, amik mentén megtapasztaltuk a minket körülvevő világot.
Ilyenkor valójában nem az itt és most ingereire reagálunk, hanem sok esetben egy korábbi érzést, helyzetet pörgetünk le magunkban újra és újra, mely megerősíti vélekedésünket magunkról.
Minden olyan helyzetben, amikor úgy érezzük, hogy nagyon zaklatottak vagyunk valamilyen szituációban, vagy valakivel szemben, akkor passzív viselkedést mutatunk. Keletkezik egy érzés, valahol, a testünkben, de nem tudjuk igazán megfogalmazni, hogy mi, ezért nem is tudunk rá reagálni, és cselekedni sem, inkább csak beleragadunk a helyzetbe, felhúzzuk magunkat, dühöngünk, de eszköztelenül, mint egy gyerek.
Amikor észrevesszük, hogy túlalkalmazkodóvá váltunk a párunkkal, főnökünkkel szemben, mindig azonnal elvégezzük a munkát, nem számít, hogy már este 8 óra van, mindig felvesszük a telefont, nem merjük, vagy nem tudjuk kifejezni a valódi vágyainkat a párunknak, akkor szintén passzív viselkedést tanúsítunk. Valami korlátoz minket abban, hogy meglássuk a lehetőségeket arra, hogy hogyan tudnánk hatékonyan védeni határainkat.
Amikor elönt minket a tehetetlenség érzése, akkor valami hasonlót élhetünk át, mint amikor gyerekként nem állt rendelkezésünkre semmilyen eszköz önmagunk megvédésére, vagy vágyunk kifejezésére. Amikor felnőttként agresszívan viselkedünk, akkor valójában a bennünk működő dühös gyerek próbál kifejezni valamit, eredménytelenül.
A passzív viselkedések erősen korlátozó jellegükből adódóan megakadályozzák, hogy rugalmasan kezeljük a valóságot, és az aktuális helyzetből adódó ingerekre reagáljunk. Egy korábban megtanult viselkedési mintát kezdünk újrajátszani, ahelyett, hogy a valódi helyzetre reagálnánk. Mintha egy alagútba érkeztünk volna, ahol sötétség van, és kevés az élettér.
Minden egyes helyzetben számos lehetőségünk van arra, hogyan reagáljunk, mit érezzünk, hogyan vélekedjünk magunkról, a másikról és a világról: Felnőttként én dönthetem el, hogy mit reagálok, mit érzek, és mit cselekszem: már nincsenek ott a szüleim, hogy megmondják, vagy eldöntsék helyettem, az egyetlen felelőse és irányítója életemnek én vagyok.