Sajnos nagyon gyakran elbagatellizálják az emberek egy családon vagy egy kapcsolaton belüli erőszak azon formáját, ami nem a fizikai bántalmazás kategóriájába esik, hanem érzelmi és pszichológiai jellegéből adódóan rejtve marad. Legtöbbször erre a magyarázat az, hogy mivel nincs látható jele, ezért „nem is olyan rossz”, mint a fizikai sérülés. Valójában pontosan azért, mert nem fizikailag, hanem lelkileg élünk át fájdalmat, sokkal maradandóbb és hosszútávon megterhelőbb tud lenni lelki szinten egy gyermek és egy felnőtt számára egyaránt. Továbbá az érzelmi és pszichológiai bántalmazás lényegesen gyakoribb, mint a fizikai bántalmazás, mégsem azonosítják és foglalkoznak vele olyan gyakran, mint amennyire szükséges lenne. Ebben a cikkben szeretnék bemutatni néhány olyan érzelmi és pszichológiai bántalmazási formát, amelyek bár fizikai sérülést nem okoznak, de lelki sérüléseket annál inkább.
Az első ilyen a túlzott védelem vagy féltés. Nők körében sok esetben hallható, hogy mennyire férfias tulajdonságként könyvelik el azt, ha egy férfi védelmező és domináns, azonban nagyon vékony a határvonal a védelmet nyújtó, biztosító vagy a túlságosan védelmező férfi között. Például, ha egy számodra fontos személlyel beszélgetsz, vagy minőségi időt szánsz éppen valaki másra, viszont a partnered ezt fenyegetőnek tartja a kapcsolatotokra nézve, ebben az esetben fontos, hogy feltedd magadnak a kérdést, hogy a társad látszólag abnormális reakciója a kapcsolatotokat fenyegető objektív veszélyre (pl. hűtlenség, titkolózás stb.) adott válasz-e, vagy esetleg a saját bizonytalanságáról, kisebbrendűségéről, birtoklási vágyáról vagy féltékenységéből fakad-e. Ha a barátaiddal vagy a másokkal való kapcsolódásod során a viselkedése a védelmezésbe burkolva esetlegesen agresszióba vagy megszégyenítésbe megy át, akkor javaslom, hogy mindenképp kérdezd meg magadtól, hogy szükséged van-e ilyen típusú „védelemre”?
A gázlángozás a második, ami egy olyan érzelmi manipuláció, mely során azt a késztetést érzi az ember, hogy megkérdőjelezze a saját valóságát, ami ilyen és ehhez hasonló kérdésekben nyilvánulhat meg: „Megőrültem? Megőrültem, amiért így gondolkodom vagy érzek?”. Ilyen, például amikor megpróbálsz megbeszélni egy helyzetet valakivel, ami kapcsán az illető olyat mondott vagy tett, amivel nagyon megbántott téged, és erre a másik automatikus reakciója a tagadás. Vagyis letagadja, hogy valaha is mondott vagy tett volna bármi olyat, ami számodra bántó lett volna, sőt a tagadás után a következő fázis az lesz, amikor megpróbál arról meggyőzni, hogy biztosan Te értelmeztél valamit félre vagy Te emlékszel valamire rosszul, vagy akár szó lehet arról is, hogy Te saját magadnak okoztad azt, hogy megbántva érzed magad. A legnagyobb probléma a gázlángozással, hogy nagyon nehéz felismerni, mivel burkoltan van jelen és a legszélsőségesebb forgatókönyvekben meggyőzhet arról, hogy a partnered azért bántalmaz téged, mert ő így fejezi ki a szeretetét irántad, csak ő tud ennyire szeretni Téged.
A harmadik a nem kívánt becézgetés, neveken hívás ami fel sem tűnik sok esetben, pedig elég nyilvánvaló. Néha pont azért, mert felszínesnek tűnik nem is ismerjük fel, hogy néhány becézés nagyon mélyre tud hatolni az ember lelkében, különösen, ha valakinek az identitására, szexualitására, férfiasságára/nőiségére stb. utal. Ilyenkor természetesen nem arról van szó, ha valakivel tényleg kedveskednek, hanem arról, ha olyan címkéket aggatnak rá, amelyek valójában sértőek. Az érzelmi bántalmazások közül ez az egyik legkönnyebb módja annak, hogy valakit lealacsonyítsunk. Továbbá az is nehezíti a felismerését, hogy „viccnek” álcázható, azonban a felszín alatt legtöbbször manipulálásra, irányításra vagy lekicsinylésre használják.
A hideg vállvonogatás vagy a kommunikáció hiánya a negyedik, ami egy gyakran alkalmazott érzelmi manipulációs technika, amely enyhébb esetben passzív agressziónak tűnhet, viszont a legsúlyosabb esetben akár egy abszolút pszichológiai kínzásnak is felér. Ebben az esetben a bántalmazó például úgy járkálhat a szobában, vagy úgy tesz, mintha nem is látná vagy hallaná az áldozatot, és úgy éli a mindennapjait, mintha az áldozat láthatatlan lenne, mintha nem is létezne. Ezt az áldozat a saját létjogosultságának megkérdőjelezéseként, teljes lényének puszta elutasításaként érzi, ami magával hozza a tehetetlenség érzését is, mivel nem tudja, hogy hogyan oldja meg, bármi is legyen az vagy bármitől is legyen szó, ami miatt a bántalmazó felháborodott és nem szól hozzá. A kommunikáció hiánya tehát órákig vagy akár napokig is eltarthat, ami ez idő alatt az áldozatot sebezhetővé és szégyenkezővé teheti.
Végül az utolsó a bűntudatkeltés, azaz a guilt-trippek olyan kérések, amelyek arra szolgálnak, hogy leengedd a határaidat. Valószínűleg mindannyian kaptunk már ilyet (és valószínűleg mi is osztogattunk már) barátoktól, családtagoktól, partnerektől és munkatársaktól. Például: „Kérlek, csak hívj vissza! Tudom, hogy mondtam néhány csúnya dolgot, és hogy ma este nem akarsz velem beszélni, de tényleg szükségem van arra, hogy meghallgass!” Ismerősen hangzik? Ezek miatt tehát bűntudatot érezhetünk, amiért kijelöljük és betartjuk a saját határainkat. Alapvetően ez semmi másról nem szól, minthogy beleegyezést kérünk saját magunktól, hogy átlépjük vagy megszegjük a saját határainkat, amelyeket igazából azért állítottunk fel, hogy megvédjük magunkat.