Manapság egyre gyakrabban találkozunk a „nárcisztikus” kifejezéssel a közösségi médiában, blogcikkek címében vagy pszichológiai tanácsot kínáló írásokban. Ezek a tartalmak gyakran hasznosnak tűnnek, ám nem mindig világos, hogy pontosan mire is utalnak a nárcizmus kifejezéssel, illetve milyen pszichológiai háttér áll mögötte.
Ezért fontos tisztázni, hogy mit jelent valójában a nárcizmus szakmai szempontból, mikor beszélhetünk egészséges személyiségvonásról, és mikor patológiás, azaz kóros működésről.
Több elmélet is létezik a nárcizmus eredetéről: Freud szerint a fejlődés korai szakaszából ered és ő a primer és szekunder nárcizmust különböztette meg. Kohut és Kernberg a szülői visszajelzések vagy a kötődés zavarában látják a kiváltó okokat. Heinz Kohut a kóros nárcizmus mögött gyakran a korai időszakban megjelenő szülői tükrözés hiányát látta. Vagyis, ha a gyermek nem kapja meg azt a visszajelzést, amely megerősíti őt a saját értékességében, vagy ezt túlzott mértékben tapasztalja, akkor hajlamos lehet megrekedni egy fejletlen, idealizált, grandiózus énképben. Otto Kernberg egy hasonló, ám hangsúlyaiban eltérő nézőpontot képviselt. Ő azt emelte ki, hogy a korai kötődés hiányosságai – pl. a szülők hidegsége vagy empátiahiánya – miatt a gyermek nem tud biztonságosan kapcsolódni másokhoz, ezért belső világát túlzottan önmaga köré építi.
A kognitív elméletek pedig a túlzott idealizálást hangsúlyozzák, ugyanis, ha a gyermek azt tanulja meg, hogy ő különleges, tökéletes és mindig a legjobbat érdemli, az ahhoz vezethet, hogy az egyén a későbbi kapcsolataiban irreális elvárásokat támaszt másokkal szemben.
A pszichiátriai szakirodalom (DSM-V) a nárcisztikus személyiségzavart olyan tartós mintázatként írja le, amelyek közül a következőkből legalább öt vagy több jellemző:
- Nagyzoló elképzelés saját fontosságával kapcsolatban (pl. saját tehetségét és eredményeit eltúlozza, megfelelő teljesítmény nélkül is elvárja, hogy felsőbbrendűnek és kiválóbbnak ismerjék el).
- Folyamatosan határtalan sikerről, hatalomról, éleselméjűségről, szépségről vagy ideális szerelemről fantáziál.
- „Különlegesnek” és egyedinek tartja magát, akit csak más különleges vagy fontos, magas státuszú emberek (vagy intézmények) érthetnek meg, és csak ilyen emberekkel társulhat vagy kerülhet kapcsolatba.
- Túlzott csodálatot vár el.
- Feljogosultság és feljogosítottság érzése (különlegesen kedvező bánásmóddal vagy az elvárásaihoz való automatikus alkalmazkodással kapcsolatos irreális és indokolatlan elvárások).
- Interperszonálisan másokat kihasznál (másokat a saját céljai elérésének szolgálatába állít vagy kizsákmányol).
- Empátiahiány: nem szívesen ismeri fel vagy azonosul mások érzéseivel és szükségleteivel.
- Gyakran irigy másokra, vagy azt gondolja, hogy mások irigyek rá.
- Arrogáns, dölyfös, fennhéjázó magatartás vagy attitűdök jellemzik.
Fontos azonban, hogy ez egy diagnosztikai kategória, vagyis csak megfelelő pszichiátriai értékelés, kivizsgálás után lehet kimondani a diagnózist.
A közbeszédben gyakran összemosódnak a következő kifejezések, ezért érdemes különbséget tenni közöttük:
- Nárcizmus: személyiségvonás, amelyben az egyén túlzottan önközpontú, fokozottan igényli a csodálatot, miközben empátiája alacsony. Egészséges és kóros formája is létezik.
- Nárcisztikus: melléknévként használjuk pl. „nárcisztikus viselkedés”, amely nem feltétlenül utal személyiségzavarra. Lehet egy-egy helyzetben megjelenő jellemző is.
- Nárcisztikus személy: egy olyan ember, akit nárcisztikus vonások jellemeznek (pl. grandiozitás, figyelemigény, empátiahiány), de ez nem feltétlenül éri el a személyiségzavar szintjét.
- Nárcisztikus személyiségzavar: klinikai diagnózis, amely meghatározott tünetek és kritériumok alapján állapítható meg.
- Nárcisztikus gondolkodás: olyan gondolkodásmód, amelyben a személy túlzottan énközpontúan értelmezi a világot. Kognitív stílus vagy torzítás, ami nárcisztikus vonásokkal járhat együtt.
Összességében a nárcizmus nem pusztán egy „divatos” címke, hanem egy összetett pszichológiai jelenség, amelynek megértése türelmet és árnyaltságot igényel. Fontos, hogy amikor ezzel a fogalommal találkozunk mindig figyeljünk arra, hogy megkülönböztessük az egészséges önértékelést a kóros mintázatoktól, és ne használjunk klinikai kifejezéseket elhamarkodottan!