A monogámia nem életszerű, nem tartható – mondja az egyik tábor. Az ember azért más, több, mint az állatok, mert képes uralkodni az ösztönein, önmagán, és egyetlen társat választ, egy életre – vélekedik a másik.
Azt, hogy kinek van igaza, nem ez a cikk fogja eldönteni: hiszen már évszázadok óta okos és kevésbé tanult emberek vitáznak róla, érvelnek az emberi hűség vagy éppen az arra való képtelenség mellett, és még mindig nem jutottunk dűlőre a kérdésben.
De mióta szivárgott be az életünkbe a hűség-hűtlenség kérdése? Menjünk vissza a kályháig.
Vegyünk egy szerelmespárt, nevezzük őt Ádámnak meg Évának. Ádám és Éva prímán meglett volna egymással, teljes egyetértésben, de “egy szép napon” a nő megfogalmazta – először csak magában, majd talán hangosan is – ő többet, mást akar, valami ugyanis hiányzik neki. Nem volt elégedett.
Nyilván, ehhez a felismeréshez kellett az is, hogy Ádám egy elkényelmesedett “papucs” legyen. Éva a megfelelő alkalomra várt, hogy kielégítetlen szükségét valaki betöltse. Ekkor jött a kígyó (munkamánia, online játék, a béna srác a könyvtárból, aki azért cuki), aki többet, jobbat, izgalmasabbat, nagy kiugrást ígért. A nő ellenállhatott volna az almának (több pénznek, titkos szexnek, üresen töltött időnek), de nem tette: a hiányérzet már rég elérte a maximum szintet, és segített a döntésben: bármi más jöhet, csak ne ez a pocsolya állapot legyen hétfőtől vasárnapig, januártól decemberig.
Megette az almát (elfogadta a kinevezést, lefeküdt a főnökével, letöltötte az újabb online játékot), és meggyőzte a férfit is, hogy jó (ez az állapot, ez a nyitott kapcsolat, ez az életforma), vegyen belőle ő is.
Amikor már nyakig ültek a slamasztikában, Isten (barátok, ügyvéd, tágabb család) számon kérte őket, mit tettek és miért. Ádám persze rögtön tagadott, hibáztatott és hárított: “nem én voltam, hanem az asszony.” A tagadás és a hárítás az, amely eredendően a sajátunk. Tagadnak és hárítanak a gyerekek az oviban (“nem én törtem össze, hanem Pistike), a kamaszok (nem én kezdtem a verekedést, hanem ők), a munkavállalók (lehet, hogy én sem adtam nyugtát, na de a szomszéd árus sem!).
Ádám és Éva tettének következményeként kiűzettek a Paradicsomból (megosztották a vagyonukat, a láthatáson vitáztak, féltékenységi jeleneteket rendeztek, elfordultak tőlük a jóbarátok).
Nem, a történet tanulsága nem az, hogy a hűtlenség belénk van kódolva, kár ellene küzdeni.
Nem a mások iránt érzett szexuális vágy, vagy a megcsalás, hanem az egyre növekvő hiányérzet, a többre-jobbra vágyás van “belénk kódolva”. És nem a megcsalás, hanem a tagadás, a másik hibáztatása és a hárítás van a “genetikánkban”. Ha ezek nem lettek volna, minden bizonnyal Ádám és Éva (és a legtöbb elvált barátunk és családtagunk) is együtt maradt volna.