„Egyszer majd kiderül, hogy nem is értek hozzá…”
Egyre többen ismerik fel magukon az imposztor-szindróma tüneteit – még azok is, akik kívülről nézve kimondottan sikeresek. Hiába a siker, a dicsfény, gyakran azok, akik valóban tehetségesek valamiben és nagyon sok erőfesztítést is tesznek sikereik eléréséért, mégis szoronganak. De vajon miért?
Talán sokak számára ismerősen cseng az imposztor-szindróma kifejezés. Ez a lelkiállapot sokkal több embert érint, mint gondolnánk: olyanokat is, akik látszólag önbizalommal telve, a csúcson működnek.
Néhány éve felröppent a hír, hogy Elton John pszichoterápiás kezelése során szóba került saját imposztor-érzése. A világhírű, Oscar- és Grammy-díjas előadó extravagáns színpadi megjelenése mögött – a hírek szerint – erős bizonytalanság és szorongás húzódott meg.
A Netflixen bemutatott Lewis Capaldi-dokumentumfilm is hasonló témát boncolgat: a skót énekes őszintén beszél Tourette-szindrómájáról és az imposztor-érzésről. Több híresség, köztük Elton John és Ed Sheeran is együttérzéséről biztosította őt – ezzel is jelezve, hogy a jelenség nem egyedi. Milliók szeretik dalaikat világszerte, ők mégis azzal a gondolattal küzdenek, hogy valójában nem is tehetségesek. Ez a belső feszültség pedig sokszor elviselhetetlen érzésben manifesztálódik.
Mit jelent az imposztor-szindróma?
Az imposztor-szindrómával élők gyakran érzik úgy, hogy nem elég jók, nem kompetensek, és attól félnek, hogy majd valamikor „lebuknak”: kiderül, valójában nem értenek ahhoz, amit csinálnak. Azt gondolják, csak úgy tesznek, mintha értenének a munkájukhoz, és sokszor azt érzik: ehhez mindenki ért, amit én teszek nap-mint nap, az semmi.
De mi állhat emögött? Egy nagyon régről, mélyről jövő szülői üzenet, gátló parancs, hogy “Ne légy sikeres!”, “Ne légy független!”, “Ne gondolkozz!”, mert nem bízom benned annyira, hogy lássam, önállóan is képes vagy megállni a helyed. Azok a gyermekek, akik olyan nagyon túlféltő szülők mellett nőtték fel, akik saját szorongásaik és bizonytalanságaik miatt nem tudták jól lekövetni gyermekük fejlődését, vagy azok, akik nagyon erős versengő szülőkkel együtt nőttek fel, akik nem tudtak figyelni a gyermek szükségleteire, mert saját sikereiket hajszolták, gyakran érezhetik úgy, hogy: elképzelhetetlen, hogy én tényleg jó legyek valamiben. Hogy nekem is van hely, tér az önmegvalósításra és a siker elérésére, hogy képes lehetek önerőből elérni valamit.
Miközben mások sikert és magabiztosságot látnak rajtuk, ők maguk szerencsés véletleneknek, vagy mások jóindulatának tulajdonítják az eredményeiket.
Ez a belső szorongás kimerítő lehet – koncentrációs nehézséget, alvászavart, túlvállalást okozhat. Az érintettek gyakran éppen emiatt válnak kiemelkedően jó teljesítővé – de mindezt óriási lelki feszültség árán.
Az imposztor-szindróma öt típusa
- A „superman” vagy „szupernő”
Ő az, aki mindig mindent elvállal, szinte emberfeletti tempót diktál. Hatékony és eredményes, de belül folyton attól fél, hogy ha egyszer hibázik, minden kiderül.
- A perfekcionista
A kontrollt nem szívesen engedi ki a kezéből. Úgy érzi, csak akkor lesz jó valami, ha ő maga csinálja. Fél a hibáktól, ezért túlvállalja magát – éppúgy, mint a „supermanek”.
- A született zseni
Gyerekként minden könnyen ment neki, ezért nem tanult meg kudarcot kezelni. Felnőttként, amikor először szembesül nehézségekkel, azt hiszi, vele van a baj – nem pedig az élet vált bonyolultabbá.
- A magányos harcos
Nem tud segítséget kérni. Úgy érzi, egyedül kell mindent megoldania, mert ha hibázna, azzal kiderülne: nem elég jó. Csak addig érzi magát biztonságban, amíg mindent ő irányít.
- A szakértő, azaz a biztonsági játékos
Csak akkor vállal el egy feladatot, ha biztos benne, hogy tökéletesen el tudja végezni. Kerüli a kockázatot, és gyakran alábecsüli saját tudását. Sikereit külső tényezőknek tulajdonítja.
Mit tehetünk ellene?
Az első lépés: felismerni és tudatosítani, hogy az imposztor-érzések nem az igazságot tükrözik. Érdemes végiggondolni, mit értünk el önerőből, és miért lehetünk büszkék magunkra.
Fontos elfogadni, hogy az életben sok tényező nem rajtunk múlik – és ez rendben van. Ha valami nem sikerül, abból is lehet tanulni. Ha pedig elérünk valamit, merjük elfogadni a dicséretet. Kezdetben ez furcsán hat, de idővel természetessé válik.
Lépésről lépésre előre
Nem kell egyik napról a másikra tökéletesen magabiztossá válni. Egy japán gondolat szerint: „Minden nap csak egy picit legyél jobb, mint tegnap.”
Ha így közelítünk önmagunkhoz, az nemcsak elérhetőbb, de fenntarthatóbb is. A cél nem a hibátlanság, hanem az, hogy elfogadjuk: értékesek vagyunk akkor is, ha nem vagyunk tökéletesek. Bár lehet, hogy a kora gyermekkori üzenetek bizonyos helyzetekben felerősödhetnek és ott munkálkodnak bennünk, de tudatosítsuk magunkban: felnőttünk, már mi magunk felelünk a jövőnkért, nincs szükségünk szüleink engedélyére ahhoz, hogy saját életet éljünk.