Csak gyorsan rápillantunk a telefonunkra, hátha jött egy fontos értesítés… Esetleg egy érdekes üzenet… És már el is telt tíz perc. Néha észre sem vesszük, hogy mennyire automatikusan nyúlunk a készülékünk után. Mintha a figyelmünk egy része folyamatosan a képernyőhöz lenne kötve. De miért ilyen nehéz ellenállni? Cikkünkben ennek a kérdésnek járunk utána.
Kijelenthető, hogy az okostelefonok és az alkalmazások ma már nem egyszerűen hasznos eszközök. Sokkal inkább gondosan megtervezett rendszerek, amelyeknek célja, hogy minél tovább lekössék a figyelmünket. A végtelen görgetés, a folyamatos frissülés, az állandó újdonság élménye mind azt az érzést kelti, hogy mindig történik valami érdekes, és ha nem nézünk rá, lemaradunk róla (ez a FOMO jelensége, azaz ’fear of missing out’).
Közben maga a készülék is tökéletesen illeszkedik az életünkhöz. Mindig nálunk van, könnyen elérhető, és szinte észrevétlenül válik a mindennapok részévé. Nem kell külön helyet vagy időt szánnunk rá: ott van a zsebünkben, az éjjeliszekrényen, az asztalon, a kezünkben. Ez az állandó jelenlét pedig az egyik legfontosabb oka annak, hogy ennyire nehéz elszakadni tőle.
Az agyunk jutalmazó rendszerét aktiválja
Amikor felvillan egy értesítés vagy új tartalom jelenik meg, az agyunk jutalmazó rendszere aktiválódik. Egy apró örömérzet, egy kis izgalom jelenik meg bennünk. A telefonhasználat egyik legerősebb hajtóereje azonban a kiszámíthatatlanság. Azaz nem tudjuk, mikor jön a következő érdekes üzenet vagy izgalmas hír. Néha történik valami, néha nem. Ez a bizonytalanság pedig erősen fenntartja a figyelmet, mert az agyunk folyamatosan reménykedik a következő „jutalomban”.
Érdekes továbbá, hogy nem csak az öröm tapaszt minket a képernyőhöz. Az unalom, a feszültség, a kíváncsiság vagy akár a szorongás érzésének kiváltása is ugyanúgy segít a függőség kialakításában. Az okostelefonunk így nemcsak szórakoztat, hanem érzelemszabályozó eszközzé is válik.
Egyre személyesebb a kapcsolatunk az eszközeinkkel
A technológiával való kapcsolatunk már régen túlmutat a praktikus használaton. Telefonunk egyszerre információforrás, kommunikációs csatorna, szórakozás, társas tér és gyakran menekülési útvonal is. Minél több szükségletünket elégíti ki, annál inkább részévé válik a mindennapi működésünknek. És minél inkább a részévé válik, annál nehezebb elengedni.
Nem az akaraterő edzése fog segíteni
Sokan úgy gondolják, hogy a megoldás az lenne, ha több akaraterőnk lenne. Ez azonban nem olyan egyszerű…
Van viszont egy másik megközelítés, ami hasznos lehet, és könnyebben kivitelezhető. Angela Duckworth pszichológus vizsgálatai szerint azok a diákok, akik tanulás közben fizikailag távol tartják maguktól a telefonjukat, jobban teljesítenek, mint azok, akiknek a készülékük ott van mellettük.
Azaz nem csak az akaraterő, hanem a körülmények kialakítása is kulcsfontosságú. Ha nincs kéznél a telefonunk, nem kell ellenállni a késztetésnek. Összességében ugyanis sokkal hatékonyabb a környezetünket úgy alakítani, hogy kevesebb kísértés érjen, mint az akaraterőnkre hagyatkozni.
A telefonokkal szembeni küzdelem gyakran azért kimerítő, mert a rossz csatát vívjuk. Nem feltétlenül az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e ellenállni a késztetésnek, hanem az, hogy mennyire tesszük ki magunkat neki. Ha a készülék folyamatosan szem előtt van, ha mindig elérhető, ha minden pillanatban megszakíthat bennünket, akkor az agyunk újra és újra reagálni fog rá.
Lehet, hogy nem erősebbnek kell lennünk a telefonunknál. Lehet, hogy csak egy kicsit messzebb kell tennünk magunktól…
Ihász-Novák Dóra
Felhasznált forrás: