A pszichoterápia lezárása mindig kényes kérdés. Míg a kezdetet általában világos célok és remények kísérik, a befejezés sokkal árnyaltabb, sokszor ellentmondásos érzésekkel terhelt. A lezárás nem egyszerűen a találkozások befejezése: komoly szakmai és emberi dilemmákat vet fel mindkét fél számára.
A terápiás kapcsolat fokozatosan épül fel. Van, aki lassan, több ülés alatt nyílik meg, mások pedig már az első alkalommal megtapasztalják a biztonságot, amit az empatikus figyelem ad. Ahogy a kapcsolat mélyül, úgy kerülnek felszínre olyan témák, amelyek feldolgozása hosszabb időt, kitartást és bizalmat kíván. A terápia céljainak közös meghatározása és a munka kereteinek tisztázása segíti a folyamatot, de már a kezdetekkor ott lebeg a kérdés: hogyan és mikor zárjuk majd le mindezt?
A terápia befejezése számos okból történhet. Ideális esetben a kliens eléri azokat a célokat, amelyeket a terápiás munka elején kitűzött. Ekkor a lezárás tervezett, áttekintik az eredményeket, stabilizálják a változásokat, és felkészülnek a továbblépésre. A „terápiás utóhatás” sokszor azt jelenti, hogy a pozitív változások a folyamat után is tovább élnek, sőt, idővel mélyülnek. Ilyen esetben a lezárás a fejlődés természetes része, és lehetőség van arra, hogy a kliens később, új nehézségek idején ismét visszatérjen.
Azonban vannak helyzetek, amikor nem ennyire egyértelmű a folyamat vége. Előfordulhat, hogy a kliens és a terapeuta között nem alakul ki megfelelő bizalmi légkör. Ha a kliens nem tud megnyílni, vagy nem érzi, hogy valódi előrelépés történik, a terapeuta gyakran másik szakemberhez irányítja. Ugyanez a helyzet akkor, ha a terapeuta módszertana nem illeszkedik a kliens problémájához, vagy ha például nincs tapasztalata az adott élethelyzet kezelésében. Ez a döntés mindkét fél számára nehéz, hiszen egy kapcsolat megszakítását jelenti, mégis szükséges a kliens javára.
Előfordulhat a kliens és a terapeuta részéről is, hogy olyan élethelyzetek alakulnak ki, amelyek szükségessé teszik a terápia lezárását. Ilyen lehet például a fizetési nehézség, vagy akár a szerződésszegés (pl. a kliens rendszeresen nem jelenik meg az üléseken). A terapeuta esetében is lehetnek olyan élethelyzeti változások – például betegség, gyász, vagy gyermekvállalás –, amelyek akadályozzák a munkát. Ez szükségessé teheti a terápiás kapcsolat lezárását, még ha átmeneti jelleggel is.
Sok dilemmát okozhat az is, amikor a kliens erősen ragaszkodik a terapeutához. Ilyenkor a befejezés nemcsak szakmai kérdés, hanem érzelmi próbatétel is. A terapeuta mérlegeli: vajon segíti-e a folytatás, vagy inkább hátráltatja a kliens önállósodását? A túl hosszúra nyúló folyamat olykor a függőség kockázatát hordozza, míg a túl korai lezárás elbizonytalaníthatja a klienst.
A lezárás tehát nem pusztán szakmai lépés, hanem érzelmi esemény is. A kliens számára a búcsú sokszor a biztonság elvesztését jelenti, ugyanakkor egy lehetőséget is: kipróbálni, hogy az eddig megszerzett erőforrásokat önállóan is tudja használni. A terapeuta számára a lezárás a felelősség átadását jelenti, miközben tudatában van annak, hogy a kliens útja nélküle folytatódik tovább.